Jodie Foster negyedik nagyjátékfilmes rendezésében a pénz világába kalauzol el, az egyszerű kisember szemszögéből láttatva az eseményeket. Felszínesen érintjük a média “megvezető” szerepét és a tőzsde az átlagnéző számára átláthatatlan világát, ám a rendezőnő végül mintha nem merne karizmatikusan állást foglalni semmiben, és filmje inkább a felületesebb-látványosabb szórakoztatást szolgálja, azt viszont minden igényt kielégítően.
Lee Gates nagymenő pénzügyi guru, aki mindig a Wall Street pulzusán tartja az ujját. Nincs előtte üzleti titok, mindenről mindent tud, ami a tőzsdére kihatással lehet, legalábbis ezt akarja elhitetni az egyszerű “mezei” tévénézővel. Gates gazdasági televíziós műsort vezet… mit műsort, igazi show-t, sőt, A S-H-O-W-t, így, csupa nagybetűvel, mert – igaz, ami igaz, adjuk meg Istennek, ami Istené, és Gates-nek, ami meg csakis az Övé, azaz a mérhetetlen tiszteletet! –, amelynek középpontjában természetesen ő áll: A Nagy Arc, aki napról napra befektetési tanácsokkal látja el a nagyérdeműt. Az Ő szavának mindig hinni lehet. Ő a Porondmester, akinek intésére zöldhasút fialnak a cégek. Mr. Befolyás, akivel megtisztelő együtt vacsorázni, s akinek így a ’90-es évek óta nem volt egy szabad estéje! Ő Az Ász, akinek minden szava Szentírás!
Ám Gates színes-zajos, dollárjelekkel kitapétázott és precízen bevilágított világába egy napon bekönyököl a valóság! Kyle az utca embere, akinek összekuporgatott vagyonkája Gates egy rossz tippje miatt elúszik, s a fiatalember dühében a végletekig hajlandó elmenni. Nem a pénz kell neki, hanem a hazugságok mögött megbújó igazság: hová lett a pénze? Kinek a zsebébe vándorolt? S ki vállalja érte a felelősséget? Feltehetetlen kérdések és felfoghatatlan fogalmak ezek a tőzsde sokak számára idegen világában. Ám Kyle ezúttal műsoridőt harcol ki magának egy fegyverrel, hogy mindennek a végére járjon, és Gates stábja, élén Patty Fenn rendezőnővel, versenybe száll az idővel Mr. Nagymenő életéért.
A Pénzes cápa egyszerre túszdráma, krimi és thriller, Jodie Foster pedig ügyesen lavíroz a különböző zsánerek között. Precízen adagolja a feszültséget, egy pillanatig sem ül le a film, amelyben minden történést csaknem valós időben, “real-time” láthatunk kibontakozni. George Clooney nagyon élvezi a nagymenő Lee Gates szerepét, ez a film eleji bohóckodásából is kitűnik, még ha ezt követően nagyon is egysíkú szerepbe kényszerül. Mégis valahol tetten érhető a jellemfejlődés, ahogy a Stockholm-szindróma elhatalmasodik rajta, s a film túszdrámából fokozatosan átlényegül feszült tőzsdei oknyomozó krimibe, ha úgy tetszik, pénzügyi Spotlightba. Kár, hogy kihagyja a ziccert a média félretájékoztatásban betöltött szerepéről – pedig a film indításából ezt le lehetne szűrni! –, s helyette inkább piedesztálra emeli az oknyomozó újságírást, amivel a magába zuhanó Gatesből farag hőst. Foster filmje nem akarja a pénzügyi szektor globális fonákságait leleplezni, arra ott van A nagy dobás – éppen ezért nem fair a két filmet összehasonlítani! –, megelégszik egy konkrét csalással, amelynek szálait az újságírók élő egyenes adásban bogozzák ki.
Azonban hiába izgalmas, feszült és szórakoztató összességében e produktum – magyarán jól össze van rakva, ami Foster rendezői munkásságát dicséri! –, ha a cselekmény több sebből vérzik, a krimiszál pedig a végletekig lebutított – de legalább mindenki számára könnyen követhető! Nem igazán derül ki a tőzsdei csalás mibenléte, a programhibára való hivatkozás sántít, s nem kell informatikusnak lenni hozzá, hogy lássuk, a programozó is csak hantázik. Nem világos, hogy egy ilyen hibának miért nincs felelőse: hogy tűnhet el a programozó – akit az újságírók persze percek alatt megtalálnak –, az érintett cég ügyvezetője hogyan röpködhet továbbra is a világban a cég 4 repülőjének (!) egyikével, s miért is kell feltennie Roberts karakterének az ominózus kérdést: a Tőzsdefelügyelet vizsgálódik-e az ügyben? Már miért is ne vizsgálódna? Hiszen százmilliók vesztek el egy algoritmus hibája miatt! A nagy nyomozás is, ha a megtekintését követően végiggondoljuk még egyszer a történetet, nemhogy nem csavaros, hanem gyermetegen egyszerű, csak a rendezőnő olyan feszesre húzza a cselekményt, annyira pörgeti a sztorit, hogy az események sűrűjében ezt észre sem vesszük, csak úszunk az árral.
A színészek korrekten teljesítenek, Clooney-t és Robertset jó újra egy vásznon látni, jól működik köztük a kémia, néhány évődő mondatból fölsejlik a viszonyrendszerük. Julia Roberts meglepően friss és nett, inkább 30-as nő benyomását kelti, aki egyfolytában pörög és topon van, mert a munkája ezt követeli meg tőle. Látszólag egy pillanatra sem inog meg, mindig tudja, mit kell tenni, a showműsor rendezőjeként pedig mindig kész az improvizációra. Jack O’Connell a film feléig teljes értékű partnere a két színészóriásnak, aztán – valószínűleg rendezői utasításra – fokozatosan a háttérbe vonul, ami a finálét tekintve hibaként róható fel, hiszen nagyobb drámai hatást is elérhetne a lezárás. A film legemlékezetesebb jelenete – na persze Clooney táncikálásán kívül! – Emily Meadeé, aki Kyle állapotos feleségét játssza, s hiába a röpke pár perces játékidő, Molly figurájával mindent visz! De ugyanígy kiemelkedően jó a többi mellékszereplő, Caitriona Balfe visszafogott PR-os figurája, Christopher Denham kétbalkezes producere vagy a filmbéli kameraman szerepében Lenny Venito.
Nem mehetünk el a film humora mellett, amely számomra sokkal ellenállhatatlanabbra sikerült, mint a Rendes fickóké: nagyon sok mai akciófilm példát vehetne a Pénzes cápáról a benne elhangzó egymondatos poénokkal, szellemes bemondásokkal kapcsolatban, amelyek remekül oldják Foster olykor gyilkos tempóját, és az elnyújtott feszültséget!
Ma olyan világban élünk, ahol egy hibás kódsor milliók életét döntheti romba – lám, idáig jutottunk, virtuális játékpénztől függ az életünk, amelyet a tőzsde szent és átláthatatlan misztériuma kever és oszt szét. Keveseknek adatik meg a függöny mögé nézni. Vajon a virtuális érméket az ujjaik közt pörgető illuzionisták tisztában vannak tetteik súlyával? Hogy emberi életekkel játszanak? Meggyőződésem, hogy igen, és ez az isteni hatalom minden bizonnyal részegítő lehet. De remélem nem feledik: a nép hangja Isten hangja… s mire hozzájuk is elér, már nem alig hallhatóan fog susogni valahol a lélek mélyén, hanem mindent betöltőn üvölteni, akár a tenger!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. június 4)