A buddy filmek koronázatlan királya, Shane Black író-rendező a ’70-es évekbe csomagolta a ’90-es évek akciófilmes hangulatát. A Rendes fickók ugyan nem mennének el halálos fegyverként, de az író-rendezőre még most is muszáj odafigyelni, amikor kiteszi az irányjelzőt!
Shane Black hosszú idő után ismét előszedte titkos ütőkártyáját, miszerint nála jobban senki sem tud páratlan párosokat életre kelteni a vásznon: közel három évtizede, hogy Riggs és Murtaugh egymásra találtak a Halálos fegyverben, hogy aztán további három részen át el se engedjék egymás kezét, Damon Wayans „hazafutott” Bruce Willisszel Az utolsó cserkészben, később Geena Davis váltott hosszú csókot Samuel L. Jacksonnal az Utánunk a tűzözönben, hogy Brett Halliday regényének adaptációjáról ne is beszéljünk, amelyben Robert Downey Jr. pitiáner tolvajként eljátssza a rendőrt a melegszívű Val Kilmer mellett. A Durr, durr és csók után 11 évnek kellett eltelnie – amibe mindössze egy képregény-adaptáció és egy western fért bele –, hogy, a nosztalgia jegyében, Black megint elővegye a zsánert, és két nagyszerű színészt eresszen egymásnak a már megszokott kultgyanús alapfelállásban.
Holland March kisstílű magánnyomozó, aki főleg eltűnt személyek és hűtlen házastársak után nyomoz a ’70-es évek Los Angelesében. Legújabb ügye egy fiatal lány, a népszerű – és mindenekelőtt halott! – pornós, Misty Mountains személyéhez kapcsolódik, akit a rokona a halála után látni vélt. A fura csodabogarak felkérései nem jelentenek újdonságot March magánnyomozói pályáján, így minden különösebb lelkifurdalás nélkül elfogadja a honoráriumot a megbízásért: bizonyítsa be, hogy a kétségbeesett asszony megtévedt kicsikéje talán mégis valahogy életben maradt.
Eközben Jackson Healy, aki jobb híján verőlegényként tengeti mindennapjait, egyik megbízójától felkérést kap, hogy koptassa le az utána szimatoló fogdmegeket. March és Healy útjai keresztezik egymást, előbb teljesítés, majd felkérés formájában, s a két férfi hamarosan egy mocskos ügy vendégmarasztaló ölelésében találja magát, amelynek szálai előbb a pornóipar sötét bugyraiba, majd egyre feljebb és feljebb, nyaktörő magasságokba vezetnek.
A film nyitójelenete, Misty Mountains “balesete” már megadja az alaphangot a filmnek: őrült, szórakoztató és humoros kavalkádra számíthatunk, amelyben nem csekély mértékű szerep jut a véletlennek. Black nem fukarkodott, s az összes ötletét belegyömöszölte a forgatókönyvbe: így helyet kap a – helyenként – túlbonyolított történet mellett a szükségtelen abszurd humor, a púposra tornyozott nosztalgia, a – túl kevés – akció, és a magával ragadó komédia. E sajátos (?) egyveleg kissé darabosan görgeti előre a cselekményt, ami bejárja a 70-es évek minden fontosabb zegét-zugát, a filmipar túlexponált és árnyékosabb területeit, sajátosan görbe tükröt tartva Hollywood elé. Más kérdés, hogy az amerikaiakat leszámítva mindenki másnak – így nekünk is – kissé érdektelen a téma, ahová a történet kifut, illetve a rendezőnek nem igazán sikerül ezt fogyaszthatóan tálalni.
A törénetvezetés túl sokat bíz a véletlenre: azon még túllendül az ember, hogy a magánnyomozó csak és kizárólag úgy juthat előre a nyomozásban, hogyha érdemleges fülest kap, az viszont már túl sok a jóból, hogy az összegubancolódott krimiszálat a szerencsés egybeesések egyengetik simává (lásd: Amelie-re való rábukkanásuk!). Árnyalják a képet a cselekmény szempontjából felesleges mellékepizódok, amelyek egy része idővel az összkép szempontjából mégis nagyobb jelentőséget kap (lásd: tüntetés!), más része viszont egy gegre vagy egymondatos poénra épít, amely esetben olykor túl hosszúra nyúlik az expozíció (lásd: a százezer dolláros epizód, amelyre csak azért van szükség, hogy behozhassák a képbe az abszurd óriás méhes tripet és időt nyerjenek a beszédes nevű bérgyilkosnak, “Johnny fiúnak”).
A két fő karakter közötti kémia viszont legalább jól működik, bár Ryan Gosling kissé túllihegi időnként a kétbalkezes magánkopó szerepét, Russell Crowe pedig félkézzel, rutinból nyomja le a verőlegény figuráját. A helyzet- és a jellegkomikum mérlegében az előbbi kap nagyobb súlyt: a gegek nagyobbat szólnak (lásd: March és Healy felmennek a hotelbe Johnny Boy után!), mint a figurák jelleméből fakadó humorbonbonok. A jellemkomikum erősen a néző befogadókészségétől válik függővé, az én esetemben ezek a poénok többször mennek mellé, mint ahányszor betalálnak.
A film legjobb karaktere March lányáé, Hollyé, akit Angourie Rice alakít rendkívül bájosan – a kishölgynek óriási kisugárzása van, minden további nélkül elmenne Britt Robertson (Holnapolisz) tiniverziójaként. Meggyőződésem, hogy még hallunk róla!
A Rendes fickók nem kényezteti el a nézőit az akciók terén, de a film két-három mozgalmasabb jelenete rendesen megkoreografált, profi módon van összerakva és nagyot üt – hellyel-közzel még Halálos fegyver-nosztalgiába is ringat.
A produkció egyik legnagyobb erőssége a ’70-es évek megidézése, annak minden szabadosságával és lázongó hevületével, nagyszerűek a díszletek és a jelmezek, mintha egész Hollywood visszautazna az időben, pornó… izé, kísérleti filmestül, korrupcióstul!
Olybá tűnhet, hogy leszólom a Rendes fickókat (na, ki törné el a karomat?), és való igaz, hogy szerintem hiányzik belőle a tűz, a szenvedély… inkább bizonyul a nosztalgia jegyében felmondott kötelező leckének, mint szívből jövő produkciónak. De tévedés ne essék: a Rendes fickók így félgőzzel is az elmúlt évek legjobb buddy filmje, amit mostanában a mozikban láthattunk!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. május 31)