2000-ben üstökösként csapódott be Riddick karaktere az egyetemes filmkultúrába, hogy aztán ikonikus akcióhősként mindent látó macskaszemével legalább olyan mély nyomot hagyjon, mint John McClane a fehér atlétatrikójával. Míg a 2004-es második rész – inkább kevesebb, mint több sikerrel – megpróbált egy egyedi világot és sajátos mitológiát építeni a karakter köré, a franchise-t trilógiává emelő harmadik rész inkább visszatér a gyökerekhez: nem akar többnek látszani, mint egy B-kategóriás akció-horror, amit telepakoltak minden „földi jósággal” – szörnyekkel, vérrel és némi gore-ral.
David Twohy író-rendező majd egy évtized után tért csak vissza a kultstátuszba került antihőse, Richard B. Riddick történetének továbbgöngyöléséhez, bár 2004-ben A sötétség krónikája lehetséges sikere kapcsán még egészen más folytatást szánt a halálkufárok avagy nekromongerek trónjára ülő, az Alaverzum új urává emelkedő Riddicknek. A második rész gyenge kritikai és közönségfogadtatása után (Amerikában a gyártási költségek – 105 millió dollár – felét hozta csak vissza a produkció) a stúdió a franchise-zal kapcsolatban minden új forgatókönyvet lesöpört az asztalról, és egy esetleges folytatás lehetősége talonba került. 2005-ben Diesel két új rész ötletét vázolta föl: a folytatás az Alaverzumról szólt volna, egy esetleges negyedik rész pedig a Fúria bolygóra történő visszatérésről. 2006-ban már egy előzményfilmről nyilatkozott, ami aztán a múló évek során szép csöndesen kinőtte magát az első részt ismétlő verzióvá.
Mert a harmadik epizód valójában erről szól. Ha lecsupaszítjuk a történetet – s nagyon nem is kell hozzá ruhát szaggatnunk! –, ismét egy idegen bolygón szükségből összeverődött maroknyi ember próbál túlélni, megütközve közben egymással, és a rájuk éhező szörnyek hordáival. S nagyon panaszra sem lehet okunk, hiszen A sötétség krónikája érdektelensége bizonyítja a legjobban, hogy Riddick kapcsán nem egy részleteiben kidolgozott környezetre és mitológiára vágyunk, hanem minél véresebb adok-kapokra.
Riddick a második rész végén elfoglalta helyét a nekromongerek trónján, a folytatás azonban nem innen indít. Mégsem szükséges megnéznünk a Blindsided mozgó képregényt, hogy tisztában legyünk mélybe taszításának történetével, ugyanis flashback formájában szinte egy az egyben visszakapjuk az annak idején a Comic Conon beharangozott, és a “Fúria Pénteken” nyilvánosságra hozott storyboard-szerű videót a filmben, csak ezúttal élő szereplők közreműködésével. Kár érte, szerintem jó ötlet lett volna A sötét dühhöz hasonló, két mozifilmet összekötő kapocsként szolgáló animációs előzménytörténetben lezavarni a nekromongereket, és a főfilmből pedig száműzni őket, így spórolva némi játékidőt és Karl Urban apanázsát. Mindenesetre ezzel a flashback-kel sikerül kurtán-furcsán elvarrni a teljes nekromonger szálat.
A film elején kapunk egy kis Bear Grylls-féle A túlélés törvényeit, csak úgy Riddick módra. Az ősemberi szintre visszasüllyedő főszereplőről úgy hámlik le a civilizáció, mint a napégette Pistike hátáról a bőr. Ez az első fél óra igazán élvezetesre sikerült, az idegen bolygón felsorakozó szörnyek pedig igen változatosra, gratula a trükkmestereknek, a CGI pedig nagyságrendekkel jobbnak tűnik az első két résznél.
A probléma ott kezdődik, amikor megjelennek a bolygón a fejvadászok, mindjárt két csapat is, hogy egymással torzsalkodva Riddick nyomába szegődjenek. Azaz csak szegődnének, helyette ölbe tett kézzel várják, mit is lép az ellen. S míg várnak, sajnos ki is nyitják a szájukat. Nem tudom, hogy a szinkron hibája elsősorban vagy eleve ilyen bárgyú dialógusokra futotta Twohy-éktól, de a fejemet csapkodtam kínomban. Tény, hogy a zsoldosoktól az ember nem vár magasröptű párbeszédeket, de azért ne legyünk már ennyire valósághűek! Egy-két froclizás azért betalál, melyek valóban poénosak és szókimondóak, azonban a legtöbb esetben ezek a dialógusok inkább megütközést keltenek. Felesleges jelenetek nyújtják rétestésztaként a játékidőt, már-már rátelepedik az unalom az emberre. Mire szörnyaprításra kerül sor, a játékidő nagyobb része már el is telt, a néző pedig belefárad: várja a boldog véget, kérdés, hogy a zsoldosokét, Riddickét vagy a sajátjáét. A CGI is akadozni kezd, a Harley-Davidsonos légmotorok valami borzalmasan festenek a vetített háttéren. A film vége dramaturgiailag csavar egyet az első részből kölcsönzött koncepción, de határozott hiányérzet marad az emberben.
Vin Diesel igazi vadállat Riddickként, s legyen akármilyen is ez az új etap, van még kiaknázatlan lehetőség ebben a karakterben. Ugyanez nem mondható el a többi szereplőről, egytől egyig olyan halványak, mint az őszi rózsa. Csalódást keltő Katee Sackhoff is, aki a Battlestar Galactica sci-fi sorozatban hasonlóan “tökös” csajt játszott, bár ott sikerült drámai vénát is domborítani.
A Riddick túl hosszú és önismétlő produkció lett, s nem tudja megteremteni azt az atmoszférát, amiért hajdanán a Pitch Black kultstátuszba került. Az irány jó, amerre elindultak az alkotók, de kreálhattak volna sokkal eredetibb történetet, s itt nem csili-vili sztorira vagy hatalmas csavarokra gondolok: lehetne az olyan egyenes, akár a szeg, ütős, frappáns dialógusokkal, s tolódjon a hangsúly jobban az akcióra. Valami olyasmire gondolok, mint A sötétség krónikájában a Krematória börtönbolygón játszódó jelenetek. Miért ne lehetne valami hasonló irányba elmenni? A horror műfaji elemei közül a gore naturalisztikussága kegyetlen jól áll a Riddick-i világképnek, ez mindenképp megtartandó irányvonal. Talán majd a sorozatot tetralógiává emelő új résznek sikerül megfelelően ötvöznie az akciót, a horrort és a sci-fit, és egy, az első részhez hangulatában méltó utódot szülnie egy napperzselte bolygóra “egy messzi-messzi galaxisban”.
Publikálva: filmtrailer.hu