2009-ben J. J. Abrams nem kevesebbet vett a fejébe, mint hogy megreformálja az egyik legnépszerűbb science-fiction univerzumot, a Star Treket. A késpenge élén táncolt, és hatalmasat kockáztatott, mert könnyen balul sülhetett volna el a dolog. Star Trek rajongók ezrei követték kritikus szemmel minden mozdulatát – nem beszélve a végeredményről! –, s végül az év egyik legszórakoztatóbb produkcióját tárta a nagyérdemű elé, amellyel a legszőrszálhasogatóbb „űrszekeres” is elégedett lehetett, a sci-fi hívők pedig megnyalhatták mind a tíz ujjukat. A 2. részre meglehetősen sokat kellett várni, de megérte – a folytatások gyengülő színvonalról szóló örök filmes szabályát csak az igazi kivételek hághatják át, s jelen esetben erről van szó: a Sötétségben – Star Trek sokkal jobb lett, mint a franchise indító darabja!
J. J. Abrams tévés fenegyerekként tört be a köztudatba, aki nem csak a tévésorozatok avítt szabályait írta át (Felicity, Lost – Eltűntek, Alias), de szélesvásznon is újat tudott mutatni: a Mission: Impossible harmadik részének felemás fogadtatása után a Star Trek újragondolásával biztosította a nevét a nagymenő hollywoodi rendezők között, hogy aztán a Super 8-cal bebetonozza magát, az új Star Trek filmmel pedig megkoronázza saját eddigi pályafutását.
Rendkívül ügyesen csinálta a franchise újraélesztését: az első rész időutazós sztorijával kvázi üres lapot kezdhetett, hiszen az új, alternatív „valóságban” bármi megtörténhet, a legújabb történeteknek még csak illeszkedniük sem kell a korábban forgatott filmek történeteihez. Ugyanakkor – maga is nagy Star Trek rajongóként – tisztában van vele, mekkora a felelősség a vállán, hogy megfeleljen a rajongók elvárásainak, tiszteletben tartsa a Star Trek eddigi történelmét, de egyben valami újat is mutasson. A Sötétségben esetében maradéktalanul teljesülnek ezek az elvárások, egyszerre hű a régmúlthoz, s ugyanakkor feszegeti a Star Trek univerzumának határait.
Az új film azonban meglepő módon nem az új világok felfedezésére összpontosít, hanem magára a Csillagflottára: terrortámadás éri a szervezetet, s Kirk kapitány nem rest akár egy háború kirobbantását sem kockáztatni azért, hogy a tettest kézre kerítse. Ismét remek forgatókönyvet dobtak össze Robert Orci és Alex Kurztman forgatókönyvíró-producerek Damon Lindeloff-fal karöltve, akik az első rész sztorijáért is feleltek. A karakterek szempontjából nem volt nehéz dolguk: jó íróként csak hátradőltek, és hagyták, hogy figuráik menjenek a saját fejük után. Az első részben remekül megalapozták a film összes karakterét, így most koncentrálhattak a jellemfejlődés “érzékeny” folyamatára. A folytatásban is Kirk és Spock állnak a középpontban. Nemcsak a rendszer belső ellenségeivel és – ellentétes jellemeikből fakadóan – egymással kénytelenek birokra kelni, de saját magukkal is szembekerülnek: míg Kirk megpróbálja megérteni posztjának felelősségteljes mibenlétét, addig Spock-nak a háttérbe tolt emberi emócióit kell maradéktalanul elfogadnia. Mindemellett egyre közelebb kerülnek egymáshoz, s szembesülniük kell, hogy barátként mekkora felelősséggel tartoznak egymás iránt.
Már az első részben bebizonyosodott, a folytatás pedig csak megerősítette, hogy Chris Pine és Zachary Quinto nagy átéléssel képesek megformálni szerepeiket. Abrams produkciói különösen erősek a szereplőválasztás terén: ezt bizonyítja John Harrison castingja. Abrams rengeteg színészt meghallgatott, elsősorban latinos temperamentumot és fizimiskát keresett. Többször visszatért Benicio Del Toróhoz, ám még mindig nem volt teljesen elégedett, hiányzott az a bizonyos szikra, s így Amerikán kívül is körülnéztek. A brit Benedict Cumberbatch vörös üstökével aztán minden, csak nem latinos! A fáma szerint egy barátja vette fel a mobiltelefonjával Harrison szövegének felolvasása közben, ami végül eljutott Abrams-hez. A többi már filmes történelem! Az első rész főgonosza után – s itt kérek elnézést Eric Banától! – végre egy igazán karakteres rosszfiúval néz szembe az Enterprise legénysége, aki méltó a Star Trek franchise-hoz. Spoilerezni nem szeretnék, de bizony kiderül majd egy s más Harrisonról, ami csavar néhányat a film történetén. Halleluja a forgatókönyvíróknak!
Carol Marcus szerepére több színésznő is eséllyel pályázott, többek közt az Eleven testek szőke Júliája, Teresa Palmer vagy Hayley Atwell az Amerika Kapitány: Az első bosszúállóból, és őszintén szólva kettőjük közül bármelyiket szívesebben láttam volna e szerepben, mint Alice Evet, mivel csöppet hiteltelennek találtam tudós szerepkörben (mondjuk ki: szimpla buta szőkének tűnik!).
Abrams nagy tisztelője Steven Spielberg munkásságának (lásd: Super 8!), a film indító jelenete pedig felér egy kalapemeléssel Indiana Jones előtt. A Nibiru-s madártávlatos nagytotálok egyszerűen gyönyörűek, IMAX vásznon látva az ember szinte azonmód szédülni kezd, mintha valóban több száz méter magasból tekintene alá. A dzsungelbolygós jeleneteket Izlandon rögzítették, s ezzel ez az első Star Trek film, amit nem teljes egészében az Egyesült Államokban forgattak. A filmet részben IMAX, részben 35 mm-es anamorf kamerákkal vették fel, a térhatású konverziót pedig utólag kapta a film. A 3D-re jellemző, hogy főleg a film elején nagyon hangsúlyos, később azonban hozzászokik a szem. Az IMAX-ért viszont érdemes kiperkálni a nagyobb összeget. A filmet 4DX verzióban is meg lehet tekinteni.
A Sötétségben – Star Trek épkézláb sztorival, jól kidolgozott karakterekkel, ütős rosszfiúval, pörgős akciókkal és lehengerlő látvánnyal „büntet”, minden adott benne a teljes kikapcsolódáshoz és a felhőtlen szórakozáshoz. Még a csöpögős szentimentalizmus és a néhány logikai bakugrás is megbocsátható. Ráadásul Abrams-ék még az előzetessel is képesek megvezetni minket, ugyanis hiába nézi az ember az összeollózott jeleneteket, a valódi sztorit képtelen összerakni belőle. Meglepetés a köbön garantált, s mindent maga alá gyűr a hatékony marketing gépezet! Nem beszélve magáról az Enterprise-ról!
Publikálva: filmtrailer.hu (2013. május 17)