Stratégiai nyugalom

A panelházat megkerülve szaladtam bele abba az elementáris erejű pofonba, ami nemcsak engem billentett ki az egyensúlyomból, hanem velem együtt az egész világegyetemet. Nyekkenve fogtam talajt, ahonnan nyugodtan kigyönyörködhettem magam a csillaghullásban. A planetáriumi látványosság csak vonakodva adta át a helyét a hátsó udvar kora nyári ürességének, amelyet egy árnyék takart ki fenyegetően a látóteremből: – Valami tán nem tetszik?

Fején találta a szöget, ahogyan engem is. Nem tetszett a ragyás képe, amelyben a rosszindulatú szomszédunkra ismertem, akinek gyorsabban járt a keze, mint az esze. Nem tetszett, hogy egy feleakkora kölyök vergődik tehetetlenül a markában, mint ő maga. Ha már itt tartunk, áldozatának személyével, a lakótelep újoncával sem voltam megbarátkozva, akit csak azért vettünk be a bandánkba, mert aznap nem volt ki a létszám. Az sem vigasztalt különösebben, hogy a pofont, amibe beleszaladtam, nem is nekem szánták. Nemtetszéseim sorának azonban óvakodtam hangot adni.

Zsibongó arcomat dédelgetve tápászkodtam fel a földről, amit fenyegetésként érzékelhetett, mert szemeit vörösre festette a széles homloka mögött beinduló harci riadó. Óvatossága táptalajjal szolgálhatott volna gyermeki önérzetemnek, ha nem fonta volna tőle szorosabbra ujjait a kissrác, és képzeletben az én nyakam körül.

– Nyugi! – csitítottam, ami ugyanannyira szólt a torkomban dobogó szívemnek, mint a rajtam korban és fizikailag is túlnövő kamasznak. Mindkettőről éppoly hatástalanul pergett le. Lábamon éreztem a nyúlcipőt. Eszem ágában sem volt valaki más kedvéért beveretni a képemet. Még akkor sem, ha félig már sikerült. – Nem az én ügyem, és nem is láttam semmit. Különben is, szomszédok vagyunk, nem igaz?

Mintha a felismerés fénye csillant volna meg a szemeire ereszkedett köd mélyén, ekkor azonban kavics csikordult mögöttem. Megfordulva elöntött a megkönnyebbülés. A pelyhedző nyárfák alatt felsorakozott a siserehad: hét és tizenegy év közötti lányok és fiúk maroknyi, összeszokott csapata, akik zsibongó jelenlétükkel minden délután életet leheltek a lakótelep felforrósodott betontömbjei közé. Most nyomasztóan hatott a srácok némasága: egy tucatnyi szempár meredt vádlón az önmagánál jóval kisebb gyereket zaklató suhancra. Hópehelyként táncoltak a levegőben a nyárfák puha termései, hogy aztán beledermedjenek a kézzelfogható feszültségbe.

– Húzzatok el! – bődült el a siheder tizenhat életévének minden lekezelő fensőbbségével. A gyerekek töretlen mozdulatlansága azonban elbizonytalanította. Láthatóan nem fűlött hozzá a foga, hogy szemtanúk előtt élje ki az erőszakos hajlamait. – Takarodjatok! Akit fél perc múlva még itt találok, az egy hétig csak a fülén át tud majd levegőt venni!

Önkéntelenül léptem egyet hátra, mert ezernyi varrótű szúrásával épp ekkor tért vissza érzéketlen arcomba az élet. A következő pillanatban a gyermekszobrok is megmozdultak: kő, bot, fahusáng és féltégla került a földről a kis kezekbe. William Golding és Stephen King önmagukból kivetkőzött gyerekhősei sem festhettek elszántabbnak e “kőkorszaki” kölyköknél.

A tinédzser pattanásos képét a tenger hullámaiként nyaldosták az érzelmek: a meglepetés visszavonuló árját tajtékzó düh mosta el, de valahol mögötte már partra szállni készült a félelem. Vicsorogva penderítette ki kezei közül áldozatát, miközben szemében a tehetetlenség és a megszégyenülés könnycseppjei csillogtak. Egy szót sem szólt. Nem volt mit mondani.

A lakótelepi újonc egy pillantásra sem méltatva rohant el mellettem, és a nyakát masszírozva csatlakozott a társaihoz, akik kiálltak mellette. Épp botladozva eredtem volna utánuk, amikor az előttem landoló féltégla megtorpanásra késztetett. Az elutasítástól földbe gyökerezett a lábam. Kiűzetésem bibliai hordereje lesokkolt. Árnyék vetült rám. Riadva fordultam meg, de már elkéstem. Az összeszűkülő szemekből sütő düh szinte felperzselt. A megaláztatástól ökölbe szoruló kéz pedig ítélkezett.

Bányász Attila

Szólj hozzá!