Seth MacFarlane, aki mindezidáig animációs sorozatok kreatív forgatókönyvírójaként és vígjátékok mellékszerepeiben jeleskedett, úgy döntött, a kamera túloldalán is szerencsét próbál. A Family Guy és Amerikai fater animációs sorozatok atyjaként elhíresült MacFarlane nem nyúlt túl messzire, és egy animált mackóról rendezett rá jellemző poénokkal dúsított élőszereplős, korhatáros vígjátékot. Ne tévesszen meg senkit a címbéli aranyos plüssmackó, ennek a macinak a szája szappanért kiált! Remek gegek, frappáns beszólások és némi párkapcsolati dráma… a Ted a magyar mozikba érkezett!
1985 karácsonyán John, a magányos kisfiú egy barát után vágyódik. Mivel a karácsony a csodák időszaka, kívánsága teljesül, és frissen kapott plüssmackója életre kel. Innentől kezdve sülve-főve együtt vannak, és elválaszthatatlan barátokká lesznek. A film felütése kezdetben nem sok jót ígér, a vidám, kissé giccses zene és a karácsonyi családi filmhangulat fojtogató légköre mindent körbeölel, bár itt is elcsattan egy hamisítatlan MacFarlane-poén, a zsidó gyereket agyabugyáló helyi ifjak jelenete mintegy előrevetíti, mire is számíthatunk a továbbiakban. Az archív Johnny Carson-show jelenet zseniális, ahogy maga a főcím is, ahol fotómontázzsal mutatják be hogyan cseperedik Ted és John érzékeny mimózalelke lázongó kamasz, majd felnőttes gyermeklélekké. Az évtizedekkel később a kanapén üldögélő, füvet szívó és az 1980-as Flash Gordon sci-fit istenítő duó fantasztikus párost alkotnak.
MacFarlane eredetileg sorozatnak képzelte el a Tedet, később döntött úgy, hogy elég puskapor van benne egy egészestés film elkészítéséhez. A Ted minden „jósága” ellenére azonban szerintem jobb lett volna sorozatnak –a kanapén üldögélős, az élet dolgait remek humorral kibeszélő ember-medve páros simán odaszögezte volna a nézőket a tévéhez.
Visszatérve a cselekményhez, Ted és John (Mark Wahlberg) a tévé előtt a kanapén heverve, pipával a kézben lazulnak a nap nagy részében, John olykor a munkájáról is megfeledkezik. Ez a minden felelősséget elutasító viselkedés azonban Lorinak (Mila Kunis), John barátnőjének az agyára megy, aki szeretné, ha szerelme végre megkomolyodna kicsit, hogy kapcsolatuk új szintre helyeződhessen. John viselkedéséért Tedet, a mackót teszi felelőssé, aki gyakran keveri zűrbe emberbarátját. Megérik a helyzet arra, hogy John és Ted kicsit eltávolodjanak egymástól, azonban felbukkan a színen Donny (Giovanni Ribisi), aki régóta Tedre feni a fogát.
A Ted forgatókönyvét Seth MacFarlane írta a Family Guy-ban megismert két írótársával, Alec Sulkinnal és Wellesley Wilddal. Ha Ted poénjaittól, gegjeitől és abszurd szituációitól megszabadítjuk a cselekményt és eltekintünk mackó mivoltától, akkor egy közepes párkapcsolati drámát és egy harmatgyenge „emberrablásos” sztorit kapunk. Különösen utóbbit érdemes lett volna jobban kidolgozni, látszik, hogy a forgatókönyv ez a része teret vesztett a vígjátéki vonulat „terhére”. De nem baj, mert MacFarlane láncaitól megfosztott eszelősként szabadult rá elsősorban a dialógusokra, amelyek elképesztően valósághűek, frappánsak és viccesek lettek. Tednek mindig van egy belevaló, ütős végszava, imádom a szarkasztikus, élcelődő humorát!
MacFarlane nagyon kitett magáért, rengeteg poént beletuszkolt a filmbe, és a kaki-pisi-büfi-puki bűvös Bermuda “négyszögében” hatás nélkül elsüllyedő gegeken kívül azért akad bőven jól eltalált is, ami Sacha Baron Cohen szatírikus megnyilvánulásaihoz hasonlóan görbe tükröt tart az amerikai társadalom elé.
Mark Wahlbergnek ez az első animált vígjátéka, de úgy érzem, kitett magáért. Mondjuk, poénkodnia kevésbé kell, komoly szerepet játszik, mint Tedet leszámítva mindenki a filmben. Mila Kunist ért negatív kritikák ellenére nekem semmi bajom nem volt a színésznővel, remekül hozta a háklis barátnő figuráját. Tedet maga MacFarlane játszotta, nem pusztán a hangjával, hanem a maci mozdulatai is hozzá fűződnek: motion-capture módszerrel rögzítették digitálisan a mozgását, a film kedvéért kifejlesztettek egy speciális, Moven nevű mozgásérzékelős rendszert, amit a ruha fölé is fel lehet rögzíteni. MacFarlane a színészekkel együtt játszotta szerepét, spontaneitása, improvizálásai lenyűgözték a színészeket. A maci animálását egyébként rendkívül élethűen sikerült megoldaniuk, de ez a mai technológia mellett már elvárható alap.
Akiért nagyon kár, az a pszichopata Donny-t eljátszó Giovanni Ribisi. Szeretem ezt a színészt, nagyon bele tudja élni magát a szerepeibe, szinte átlényegül a figurává, és minden további nélkül elhiszem neki, hogy ő a való életben is olyan, mint a vásznon. Előszeretettel osztanak rá negatív és őrült karaktereket. Legutóbb a Csempészekben játszott együtt Mark Walhberggel, és kiváló teljesítményt nyújtott. A Tedbeli szerepe azonban rendkívül kidolgozatlan, őrülete pedig a rögeszmésség mellett a tévé előtt egy 80-as évekbeli videóklippre előadott eszement mozgáskultúrát feltételező táncban nyilvánul meg.
A film hihetetlen poénos cameókkal bír: Sam J. Jones (ő játszotta 1980-ban Flash Gordont) jelenlétét egy picit soknak éreztem, itt túlfeszítették a húrt, de Ryan Reynolds és Tom Skerritt belépője üt, mint az égetett szesz. Norah Jonesnak pedig minden tiszteletem, hogy bevállalta – némi pikantériával fűszerezve – saját magát játssza.
A Ted egy abszurd, kafkai szituációt kezel teljes hétköznapisággal, és egy kellően árnyalt, jellemfejlődésre is képes figurára támaszkodik, aki igazából bárki vagy bármi lehetne, jelen esetben egy plüssmackó. A filmet hősének külleme és jelleme közti ellentmondásosság, a kiválóan kidolgozott dialógusok, és a főhős maciként abszurd szituációkba történő keveredése élteti. Ettől jó, ezért kell szeretni!
Publikálva: filmtrailer.hu (2012. augusztus 23.)