Elstartolt a The Mandalorian című tévésorozat második évada, amelytől rögtön összefutott a nyál valamennyi Star Wars-rajongó szájában. Nem csoda, hiszen ezzel az új résszel a széria legjobb és egyben leglátványosabb epizódjának lehettünk szemtanúi, amely hangulatában jobban megidézi az eredeti trilógiát, mint az utóbbi három mozifilm együttvéve.
A The Mandalorian a legjobb dolog, ami történhetett a Star Wars sokat megélt mozgóképes univerzumával, különösen azóta, hogy a Disney szőröstől-bőröstől bekebelezte. A 2015 óta évről évre kipotyogtatott ilyen-olyan mozifilmek keserédes ízt hagytak a szánkban, és félő volt, hogy a beharangozott élőszereplős sorozatok csak rontani fognak a helyzeten. A The Mandalorian „atyja” a Marvel Moziverzumot a Vasemberrel útjára indító Jon Favreau, aki az utóbbi időben a Disney-rajzfilmek számítógéppel animált adaptációival (A dzsungel könyve, Az oroszlánkirály) tette le névjegyét Mickey egér asztalára. A rendező-producer lehetőséget kapott arra, hogy egészen új szemszögből közelíthesse meg a Star Wars-kánont.
Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban… volt egyszer egy Vadnyugat
Favreau már korábban is próbálkozott a western és a sci-fi műfajok összeházasításával. A Cowboyok és űrlények izgalmas felütésű, de középszerbe fulladó produkciója előbb a sütő mögé száműzte (A séf), majd leigazolt a Disney-hez az Oscar vörös szőnyegére szánt animált mozikat gyártani. George Lucas számos műfajból, köztük westernből gyúrta egybe a Star Wars világát, amelyben így már a kezdetek óta jelen van a Vadnyugat nyers szellemisége. Favreau a The Mandalorian forgatókönyvében a western elemeket hangsúlyozta ki. A Marvel receptje szerint maga köré gyűjtött egy rakás egyedi látásmódú rendezőt (köztük például Taika Waititit, a Thor: Ragnarök és a Jojo Nyuszi direktorát), akik a koncepciója alapján vadnyugati stílusjegyekkel gazdagították Lucas űroperáját.
A végeredményből Din Djarin mandalori fejvadász szikár története bontakozik ki, aki egy idegen gyermeket próbál epizódról epizódra megóvni a hozzá hasonló bérgyilkosoktól. A darabjaira hullt Birodalom rejtélyes hadura bérelte fel Djarint is, akinek kérges szíve megesik a rajongók által – tévesen – Bébi Yodára keresztelt nevesincs cukiságon, és akinek kedvéért Léon, a profiként vág rendet fejvadászok, birodalmiak és szörnyek hordáin. Favreau szakít a Disney megalomán Star Wars-elképzeléseivel, és kicsiben gondolkozik: nem Lucas világát igazítja hőséhez, hanem a figurát helyezi el a Star Wars univerzumában. Klasszikus vadnyugati toposzok köszönnek vissza stílusosan az űropera keretein belül. Fénykardcsörte helyett pisztolypárbajok, nagymonológok helyett lényegre törő, kurta dialógusok, és a rövid játékidőhöz mérten is sovány sztorik jellemzik az epizódokat, amelyeket lazán fog egybe a kerettörténet.
A vadnyugati atmoszféra remekül belepasszol ebbe a kalandfilmes space-fantasy-be. Bizonyítékként ott van a Bryce Dallas Howard rendezte negyedik etap, amely főhajtás Akira Kurosawa klasszikusa, A hét szamuráj, és persze az amerikai remake, A hét mesterlövész című western előtt. A színésznőből zöldfülű rendezőnővé átigazolt Howard a The Mandalorian werksorozatában mesél arról, amikor az apja, Ron Howard rendező magával vitte gyerekkorában Japánba, és egy vacsora alkalmával egy asztalnál ülhetett Kurosawával és George Lucassal. Micsoda élmény lehetett! A színésznő saját bevallása szerint belealvós.
