A Top Gun a tengerentúli militarizmusból és életérzésből adott annak idején kóstolót, amit nem győztünk csócsálni, akárcsak a korabeli filmekben a rágógumit a jenki állkapcsok. Így az idősebbeket a nosztalgia és Tom Cruise, a fiatalokat pedig a látvány és Tom Cruise mozgósíthatja az új Top Gun-mozi megtekintésére. A közös nevező önmagáért beszél.
Ha van film, amit látszólag teljesen értelmetlennek tűnt folytatni, az a Top Gun
A második részt elnézve pedig nem is tévedhetnénk ennél nagyobbat. Tom Cruise a ’80-as években tört az égre – többek közt egy F-14 Tomcat vadászrepülő pilótafülkéjében –, és közel négy évtizeddel később sem igazán akarózik neki visszatérni a földre (a kapuzárási pánik hamarosan az űrbe hajtja filmet forgatni). Valahol érthető is: elképesztő fizikumát konzerválta a sebesség, az akció, valamint a lehetetlennek az újabb és újabb megugrása. Eközben pedig lefoszlott róla minden emberi, hátrahagyva egy elképesztően sikeres brandet, aminek a neve: Tom Cruise.
Az 1986-os Top Gun épp annyira szólt a nárcisztikus vadászpilóták csapattá formálódásáról, mint az amerikai haditengerészet propagandájáról.
Ugyanakkor mégiscsak a főszereplő Maverick „drámája” volt, aki letöri az önérzetéről egoizmusa szarvait a hivatásában és a szerelemben. Maverick története egyben valamennyi vadászpilótáé is, ez tette univerzálissá, és ez késztette arra a forrófejű ifjoncokat, hogy a moziból kifelé jövet megrohamozzák a szemfüles amerikai haditengerészet sebtében felállított toborzó kioszkjait. Tony Scott naplementében, utánégetőkben és izzadt férfitestekben bővelkedő filmje az év legnagyobb kasszasikere lett, Cruise pedig feljebb tornázta magát egy magasabb ugródeszkára Hollywoodban.
A folytatásra mégis több mint három évtizedet kellett várni
Pedig ötlet lett volna: képzeld el Maverick női kiadását – 1993-ra az amerikai haditengerészet is felvilágosodott végre annyira, hogy az SFTI-programjába, ami a valódi TOPGUN, meghívást kaptak a női pilóták –, akiket Tom Cruise karaktere istápol. Ebből végül több okból kifolyólag – az egyik épp a színész, a másik a hadsereg – nem lett semmi, bár Tony Scott rendező 2012-ben bekövetkező haláláig ügyködött rajta. Végül csak azon az áron jöhetett össze, hogy Cruise – a Misson: Impossible franchise-hoz hasonlóan – kisajátította azt. Maverick karaktere – ahogy a film címe is utal rá – mindenkit kitakar, annak ellenére, hogy a történetben kispadra kerül, mint Rocky a Creed-filmekben.
A Top Gun: Maverick éppúgy kezdődik, mint az eredeti: az újraforgatott képsorok felébresztik a ’80-as évek nosztalgiafaktorát a nézőben, egyben főhajtás az első részt rendező Tony Scott előtt, az ő emlékének ajánlják a filmet.
Az sem kelthet különösebb megütközést, hogy a címszereplő egy hangárban pecózik: hát hol a rossebben tudná az ember máshol elképzelni Mavericket?! Az már inkább zavarba ejtő, hogy Tom Cruise úgy is néz ki, mintha itt felejtették volna a ’80-as évekből. Elképesztő génjei vannak a palinak vagy az ifjúság forrása ered a szcientológiai berkekben.
Maverick tesztpilótaként viszi vásárra a bőrét a mindennapokban, ami egy törékeny status quóhoz vezet a hadsereggel: továbbra is a haditengerészet legjobb gépein repülhet, cserében fennáll a lehetősége, hogy egy rosszabb napján örökre megszabadulhatnak tőle. Maverick azonban nem lenne az, aki, ha nem húzná keresztbe fölöttesei számítását azáltal, hogy a saját feje után megy, és magasról tesz a parancsra. Ez a hozzáállás is – „Ne gondolkozz, csináld ösztönből!” – csak a filmekben működőképes, ahol mindent átjár a (forgatókönyvírói) Erő.
Szerencsére mindenkire vigyáz egy „őrangyal”, ez alól főhősünk sem kivétel: a gégerákot kétvállra fektető Val Kilmer megindító „jegesember” cameója (Maverick nagy riválisa a Top Gunban) még a smirglilelkű férfinézőknél is garantáltan eltöri a mécsest.
