Annyira beteg, hogy már jó. S baromira szórakoztató!
A „rohadt paradicsomokon” egy emberként – egy kivételével! – sorakoztak föl a Tűnj el! mögé a külföldi kritikusok, s piedesztálra emelve hordozták körbe a komikusként ismert Jordan Peele (Key & Peele) első rendezését. A magyarok már picit óvatosabban nyúltak hozzá a produktumhoz, bár az ajnározás éppúgy megmaradt. Mindez azért, mert egy “feka” srác kiírta magából – bele egy sztoriba – a fehérekkel szembeni összes frusztrációját – ahogy ezt a főszereplőjével a filmben ki is mondatja: “Túl sok fehér között ideges leszek!” –, amelyből kikerekedett némi társadalmi mondanivaló. S bizony egy horrorfilmet pontosan így kell(ene) összerakni! Vagy legalábbis csak így érdemes!
A gyártó Blumhouse Productions a kis költségvetésű horror zsánerében érdekelt cég, aki olyan szériákat futtatott fel, mint a Paranormal Activity, a Purge vagy az Insidious – újabban Shyamalan is szívesen dolgozik velük, lásd: A látogatást vagy a Széttörvét! Mondhatni, az alapító Jason Blumnak van szeme, hogy ráakadjon a szemét közt az igazgyöngyre, és egy jó ötletből kis költségráfordítással busás hasznot termeljen. A 4,5 millió dollárból készült Tűnj el! csak a nyitóhétvégén több mint 33 millió dollárt hozott a tengerentúlon, azóta közel 170 milliót, világszinten pedig 184 millió dollárt gyűjtött össze (több mint 250 millió dollár lett a vége, 2022-es adat – a szerk.). Az afro-amerikai közösség minden bizonnyal kezét-lábát törte az Államokban a jegypénztáraknál, hogy a saját félelmeit lássa megelevenedni a vásznon. Hiszen alsóbb osztálybeli feketeként valószínűleg semmi sem lehet rémisztőbb, mint belecsöppenni a fehér – még ha liberális szellemű is! – elit kékvérű hordái közé.
Chrisszel ugyanis pontosan ez történik, amikor fehér bőrű barátnője, Rose elviszi bemutatni a szüleihez. A Tűnj el! legnagyobb erénye abban áll, hogy tud és mer is több lenni, mint egy “snassz” horrorfilm: egy fekete “tesó” szemén át mutatja be a burkolt rasszizmust, azt, ahogy a fehér embertársai olykor a liberalizmus maszkja alól is képesek a másik fél másságát kihangsúlyozni. Ugyanakkor Chris Rose családja – és tágabb értelemben vett környezete! – viselkedésében valami megmagyarázhatatlanul furcsát tapasztal, túl a túlkompenzált szabadelvűségen. Az, hogy mi folyik a háttérben, gyorsan nyilvánvalóvá válik a néző számára – különösen az után, hogy Chris “tesója”, Rod, aki a film humorforrását testesíti meg, tulajdonképpen szétspoilerezi a sztorit! -, miután megismerkedik Rose anyjával, Missy-vel, a hogyan is gyorsan meglesz, a miértre viszont a film végéig várni kell. Egy látszólag ennyire kiszámítható produkció mégis mitől válik ilyen ünnepeltté?
Peele forgatókönyve nagyszerűen építkezik, okosan pakolja egymásra az olykor elcsépeltnek tűnő kliséket, rendkívül izgalmas, szürreálisnak ható helyzeteket teremt, és olyan feszesre húzza a feszültséget, hogy azon már bendzsózni lehet. A színészvezetése elsőrangú: elsősorban a két főszereplő, Daniel Kaluuya és Allison Williams (Csajok) játékát érdemes kiemelni – közös jeleneteikben tökéletes az összhang! –, de a mellékszereplők is kitesznek magukért: Betty Gabriel egyszerűen vérfagyasztó a furán viselkedő háztartási alkalmazott szerepében, akárcsak Lakeith Stanfield az arcára kiülő természetellenes mosolyával; a magyar szinkron hiányáért pedig csak hálát adhatunk, mert így eredetiben élvezhetjük – finom játékával egyetemben – Catherine Keener szexin rekedtes hangját.
A Tűnj el! nagyobbik fele baromi stílusosan van összerakva, mintha Alfred Hitchcock és David Lynch tartott volna közös teadélutánt Peele fejében. Egyedül a vérgőzös lezárás hagy némi kívánnivalót maga után, s emlékeztet rá, hogy mégiscsak egy “mezei” Blumhouse-projektre ültünk be, ahol a trancsír, a több liter művér és némi gore kötelező elem.
Tulajdonképpen nem lehet teljes egészében visszaadni írásban, hogy mitől jó Peele filmje. Ezt tényleg látni kell! A magam részéről pedig legszívesebben minden vetítésre beülnék a vászonnak háttal, hogy a közönségreakciókat figyeljem: különös tekintettel azokra az álliberálisokra, akik kényelmetlenül feszengve magukra ismernek – valószínűleg a viselkedésük hasonlóan természetellenesbe fordul, mint a filmbéli elvtársaiké! –, akik csak azért veszik magukra a liberalizmus köpönyegét, mert trendi – ahogy a filmben is elhangzik: “A fekete a divat!” –, s nem a személyes meggyőződés kedvéért.
Nyilvánvaló, hogy Jordan Peele pályát tévesztett: a stúdió helyében a fickót bezárnám egy írógéppel egy üres szobába – a Stephen Kinggel szomszédosba –, és csak rendezni engedném ki. A Blumhousenál legalábbis így lehet stílszerű. Főleg egy olyan író-rendező esetében, akinek személyében megszületett a fekete Alfred Hitchcock.
Publikálva: filmtrailer.hu (2017. április 21)