Az Üvegtől mindenki csodát vár: a néző állkoppanást, az alkotó az elvesztett nimbuszt. Ehelyett marad itt is, ott is a cserépszedés.
Shyamalan zseni. Más kérdés, hogy mi, nézők nem mindenhová akarjuk követni. A Hatodik érzékkel olyan magasra helyezte a lécet – és tette az egész világot hintába -, amelyet azóta sem sikerült megugrania, pedig elkeseredetten próbálkozott. Filmes szemmel pedig a Sebezhetetlen is valóságos gyöngyszem, szerkezetileg csaknem tökéletesre csiszolva, ám depresszív hangulata és kissé vontatott lassúsága nem igazán tette közönségkedvenccé. Pedig korát megelőzve úgy nyúlt hozzá a képregény témához, ahogyan azelőtt senki: nem adaptált, hanem sémából építkezett. Tulajdonképpen képregényt írt a vászonra. Mi pedig tanácstalanul meredtünk a végeredményre: képregény? Szuperhősök?! Öt évvel jártunk ekkor Christopher Nolan Batman-je, és nyolccal a Marvel moziverzuma előtt.
Pedig milyen (nem is annyira) eredeti gondolat: a szuperhősök köztünk járnak. Nem egy párhuzamos univerzumban vagy egy csillivilli metropoliszban, hanem itt, a rideg valóságban, ahol minden vérre megy. Nincsenek őrült tudósok meg mindenféle biszbasz kütyük, helyettük van párkapcsolati válság és depresszió. A világot elemészteni vágyó gonosz helyett nemi erőszak, felindulásból elkövetett gyilkosság és mérhetetlen közöny. Nincsen látványos, kataklizmaszerűen pusztító párharc, csupán izzadtságszagú birkózás egy sikátorban. Amit senki sem vesz észre. Vagy ha igen, zavartan félrenéz.
A szuperhősök bizony köztünk járnak, és korán halnak. Ott véreznek el a kutyaszaros macskaköveken, belefulladnak a kátyúban felgyűlt esővízbe, zihálva kortyolnak egy utolsót a városi szmogból. Nem vinnyognak közben vonósok, és nincs stáblista utáni jelenet. Csak fájdalom van, meg mérhetetlenül nagy üresség. Kívül-belül egyaránt. Na így szép szuperhősnek lenni, és ezt ismerte fel Shyamalan. Kár, hogy nekünk ez nem kellett. Mert a hétköznapi hősök… unalmasak.
A Will Smith-féle Föld után-borzadályt követően parkolópályára kényszerült Shyamalan két évvel ezelőtt meglepett minket egy kis költségvetésű pszichothrillerrel, a Széttörve című hangulatos kamaradarabbal. James McAvoy szinte lubickolt a hasadt személyiségű sorozatgyilkos szerepében – el is vitte megannyi hátán a filmet -, a produkció mégsem az ő játékától, hanem az utolsó jelenettől kapott extrém publicitást, amely egy huszáros vágással összekötötte a 17 évvel korábbi Sebezhetetlennel. Egyébként mindkét film önmagában – kerek egészet alkotva – megállt volna a saját lábán, de azzal, hogy Shyamalan közös univerzumba helyezte őket, majdnem akkora csattanót kanyarított, mint a kultikus Hatodik érzék csavarja. Nem beszélve a cliffhangerről, amely felfokozott várakozással ágyazott meg a most mozikba kerülő folytatásnak. Vajon mit kezd egymással a Szörny és az Oltalmazó?
Az Üveg ott folytatódik, ahol a Széttörve abbamaradt. Crumb (McAvoy) tovább szedi áldozatait, miközben David Dunn (Bruce Willis), a titokzatos Oltalmazó a nyomában koslat. A Sors fintora révén hamarosan egy helyre kerülnek, egy “lakályos” elmegyógyintézet lakóiként, ahol egy csinos pszichiáternő megpróbálja kikúrálni őket megalomániás hajlamukból, miszerint ők szuperhősök. E hangulatos helynek azonban van még egy törzsvendége, az évek óta katatón állapotban ott raboskodó Elijah Price (Samuel L. Jackson), akinek a csontjai egy veleszületett betegség miatt úgy törnek, mint az üveg. És az elméje is éppúgy vág.
Tehát ismét egy kamaradarab sejlik föl, de a szűk helyre Shyamalan rengeteg szereplőt beszuszakol. Rögtön kezdve Crumb személyiségeivel, akikből hirtelen rengeteget kapunk, igaz, más célt nem szolgálnak, csak McAvoy profizmusát, aki lehengerlő természetességgel helyezkedik egyikből a másikba. Jackson katatónként is “mother-fucker”, Bruce Willis meg hát… továbbra is a Hell energiaital reklámarca. Az író-rendező a Sebezhetetlenből rángat vissza arcokat, valamint a delejező vonásokkal és alakkal bíró Anya Taylor-Joy szintén tiszteletét teszi a Széttörvéből, miután újra összerakta magát. Mindenkinek megvan a maga szerepe – kinek kryptonitként, kinek szájbarágós narrátorként -, miközben a legfőbb alkotó előszeretettel szövögeti a korábbi filmekkel jó szorosra a szálakat. Azonban hiába vegyíti a két produkció legjobb momentumait, a végeredmény ezúttal széteső, kapkodó és ami a legszomorúbb: hiteltelen. Lett volna még mit csiszolgatni ezen a szkripten, a Grand Canyonnyi lyukakat befoltozni, és a többszörösen túlírt végkifejleten egyszerűsíteni. Elsietted ezt, Manoj! Nem kicsit, nagyon!
Ugyanakkor helyenként nagyon is innovatív, például a Sebezhetetlenhez méltóan földhözragadt küzdelemben jó és rossz között, illetve annak kimenetelében. Más kérdés a film csavarja – bocs, meglep, hogy van? -, ami viszont, a Besenyő-családot idézve: “Komp akart lenni, de nem komplett.” Az Üveg messze nem váltja be a hozzá fűzött reményeket: talán nagy volt a nyomás (két konkurens stúdió), nem beszélve az elvárásokról (rajongók), és túl rövid az előkészítési idő (jóval kevesebb, mint 17 év). Sem Willis, sem Shyamalan nem kapaszkodhat vissza az Üveghegyen a csúcsra, max. térdepelhetnek a cserepein, amíg kibicelnek nekünk, nézőknek az összeszedésénél.
Publikálva: filmtrailer.hu (2019. január 17.)