Will Smith díszes baráti kompánia élén habkönnyű filozofálással és mindent maga alá gyűrő hatásvadászattal indít támadást a könnyzacskóink ellen.
Annak idején A Föld után hatalmas buktája meggyőzhette Will Smitht arról, hogy pusztán a becses személye a továbbiakban nem garancia a sikerre, eljött hát a csapatjáték ideje. Azonban sem a Suicide Squad, sem pedig most a Váratlan szépség nem igazolja az egységben az erő (avagy sok lúd nézőt disznót győz!) elgondolást, ha egyszerűen égetnivaló – átvitt és szó szerinti értelemben is! – az alapanyag; talán itt az idő a saját háza táján sertepertélni egy kicsit, a valagba rúgás lehetőségét előirányozva a szerepek után kajtató menedzsmentjének. A Váratlan szépség nem Smith legújabb Sérülése – amiért legalább megérdemelten kijárt egy Golden Globe-jelölés! –, szólózás helyett inkább a csoportjátékra helyeződik a hangsúly, ami egyrészt jót tesz a filmnek, másrészt vissza is veti azt.
Smith egy sikeres marketing vállalat vezetőjének a bőrébe bújik. A film nyitójelenetében elhangzó marketing filozófiától Puzsér Róbert garantáltan dobna egy hátast székestől, de szerencsére nem sokáig időzünk a témánál. Hamar nyilvánvalóvá válik mindenki számára, hogy Howard, ez a nagyon tehetséges reklámguru egy szörnyű családi tragédia következtében elveszíti a talajt a lába alól, akárcsak az, hogy önerőből képtelen kikecmeregni a gyász dágványából. Barátai és munkatársai sokáig megértő türelemmel viseltetnek felvett hóbortjai iránt, ám amikor már a cég és a benne dolgozók megélhetése kerül veszélybe, úgy érzik, valamit lépniük kell. Whit, a cég társtulajdonosa és egyben Howard barátja fejéből pattan ki az isteni szikra: színészeket fogad fel, hogy megválaszolják barátja kérdéseit, amelyeket levélben tesz fel olyan alapfogalmaknak, mint a Halál, az Idő és a Szeretet.
A Váratlan szépség az elején sokat időzik – nem véletlenül! – a három munkatárs és barát, Whit, Claire és Simon figurájánál. Claire a cég könyvelésével foglalkozik, míg Simon asztala a jogi ügyek, ugyanakkor mindhárman jó barátai Howardnak. Tulajdonképpen Howard problémája hármójuk beszélgetéseiből ölt testet a néző számára, így kissé szájbarágósnak hat az egész, és túlzottan elnyújtottnak maga az expozíció, amíg a film második harmadában rá nem döbbenünk, hogy ők is ugyanúgy fő(bb )szereplői a történetnek, mint maga Howard: nekik is megvannak a maguk megoldásra váró gondjaik. Edward Norton, Kate Winslet és Michael Peña tűnik föl a három barát szerepében, akik kitűnő választásnak bizonyulnak, mert nemcsak hogy néhány gesztussal képesek hiteles karaktereket alkotni, de hozzá is tudnak adni némi pluszt a figurákhoz. Az már más kérdés, hogy ez is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy bármelyikükkel azonosulni tudjunk a rossz forgatókönyv és a karakterekre leosztott kevés játékidő miatt.
Howard a film első felében csak úgy van, arcán tükröződik ugyan némi indulat, de épp csak meg-megrezdül a felszín, jelezve, hogy alant, a mélységben tombolnak az érzelmek. Figuráját távolról szemlélhetjük csak, majd a film második felében végre a nyomába szegődik a kamera. Ugyanakkor vele is ritkán hangolódhatunk egy hullámhosszra, érezhetjük át fájdalmának mélységét, teljes egészében erre csak a film katarzisában kerülhet sor, ami már kissé megkésettnek tűnik. Pedig a Váratlan szépség érzelmi szempontból abszolút kimeríti a hatásvadászat fogalmát, amikor csak tehetik, újra és újra belénk sulykolják az alkotók, milyen sz@rul is érzi magát Howard, és különben is, van fogalmunk róla, milyen borzalmasan rossz lehet elveszíteni egy gyermeket?! A válasz: jó esetben nem, s a Ti dolgotok lenne, hogy ezt valahogy hitelesen (!!!) megmutassátok nekünk!
A finálé aztán garantáltan megterheli a könnyzacskókat – Smith szeme az utolsó húsz percben szinte folyamatosan könnyfóliás – hol a szereplő(k), hol a néző(k) szeme párásodik be, s aki nincs rá felkészülve a nézőtéren, azt bizony könnyen maga alá temetheti a szentimentalizmus-cunami! A romantikus vígjátékokon (Az ördög Pradát visel, Marley meg én) edződő David Frankel rendező a végére csak eléri, hogy tetőtől talpig könnyben ázzunk, de ez a későn jött katarzis elég szomorú az érzelmi azonosulásmentes felvezetés és kifejtés után. A lezárás pedig kimeríti a giccs kategóriáját – a kevesebb több lett volna! –, amely után a nézők kéz a kézben, üdvözült mosollyal az arcukon hagyják maguk mögött a nézőteret – legalábbis az alkotói koncepció szerint.
A három alapfogalom castingja jól eltalált, mind Helen Mirren (Halál), mind Keira Knightley (Szeretet), mind pedig Jacob Latimore (Idő) illik az általa eljátszott figurához, ahogy a vásznon való megjelenésük is impozáns – Mirren lehetetlenül kék kontaktlencséje jól harmonizál a jelmezével, megszemélyesítve a hideg, kérlelhetetlen és elkerülhetetlen Kaszást –, épp ezért kár, hogy csak közhelyek puffogtatására telik a forgatókönyvíró Allan Loeb-től, eredeti gondolatokat nem igazán sikerül figurái szájába varázsolnia, pedig az aztán igazán ütne! A Halált, az Időt és a Szeretetet megszemélyesítő színészekhez kapcsolt fordulat ugyan jó előre kiszámítható, de igazából csak arra szolgál – megtanulhattuk ezt annakidején a Szemfényvesztőkből -, hogy elterelje a figyelmet az ügyesen előkészített katarzisról.
A Váratlan szépséget maximum a parádés szereposztás miatt érdemes megnézni – na meg 2016-ban igazi karácsonyi mozifilm híján szellemiségében talán ez áll az ünnephez a legközelebb! – , minden más tekintetben sajnos kihagyott ziccernek minősül, de legalább kibekkelhető vele az idő a Kaliforniai álomig, amely viszont kihagyhatatlan mozinak ígérkezik! Addig pedig itt van nekünk a vásznon Dominónapot ülő Will Smith, akinek rá kell döbbennie, hogy kicsiny kis világunkban minden mindennel összefügg, s nincs fontosabb az emberek közt kiépülő kapcsolatoknál, még ha ápolás híján éppoly szeszélyesen képesek is összedőlni, mint az egymásra helyezett dominók.
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. december 23)