A Warcraft oly régóta várt filmes adaptációja elsősorban a videojáték szerelmeseinek szemeibe fog könnycseppeket csalni, az alkotóknak ugyanis a legmesszebbmenőkig sikerült e fantáziavilág hangulatát megidézniük. A Gyűrűk Ura epikusságának azonban a nyomába sem ér a produkció, pedig nyitva állt előtte a lehetőség. Lépj át velem a Fekete Kapun! Életünk a Hordáért!
Sokáig kellett várnunk arra, hogy a Warcraft világa (World of Warcraft) a mozivásznakon is életre keljen, azonban a Blizzard Entertainment videojátékokat fejlesztő cégre amúgy sem igazán jellemző a kapkodás – minőségi játékaikat, mint amilyen a Warcraft, a Starcraft vagy a Diablo éveken át csiszolgatják, jellemzően a megjelenést követően is! A Warcraft a hosszú évek során népszerű fantáziavilággá fejlődött, amelynek alapjai a klasszikus szerepjátékokhoz (például Dungeons and Dragons) hasonló, de sokat merít J. R. R. Tolkien (A Gyűrűk Ura) és egyéb fantasy, sőt sci-fi világok ötleteiből. Ma már több faj népesíti be a számos bolygót is magában foglaló Warcraft-univerzumot, amely saját, igencsak szerteágazó mitológiával bír. A mozikba került film e hatalmas történetfolyamnak mindössze egy szeletét idézi meg, s a kezdetben beharangozott hírekkel ellentétben nem vadonatúj sztorit, hanem a Warcraft-rajongók számára nagyon is ismertet adaptál vászonra.
Draenor, az orkok szülőhazája a vég küszöbén áll, így az ork fajnak új otthont kell keresnie. Leghatalmasabb boszorkánymesterük, Gul’dan az összegyűjtött draeneiek élete árán dimenziók közti átjárót nyit az Azeroth nevű világra, ahol az emberek mellett több faj (törpök, elfek, stb.) él békében egymás mellett. A Kapun átküldött előőrs tagjaként érkezik az új világba Durotan, a Hófarkas Klán törzsfője is, aki különösen szívén viseli népe sorsát.
Anduin Lothar, az emberek hadseregének parancsnoka nyugtalan híreket kap egy helyőrség elleni támadásról. A helyszínen különös küllemű holttesteket találnak, amelyeknek vizsgálata során Khadgar, a renegát varázslótanonc azonnal az Őrző hívását javasolja. Sötét árny borul Viharváradra. Vajon Azeroth népe képes lesz-e összefogni a közös ellenséggel szemben? Meddig hajlandóak elmenni Lothar és barátai, hogy megakadályozzák a hódítókat világuk leigázásában?
Mindkét fél a saját igazáért küzd, miközben belső ellentétek tépázzák. Te melyik oldalt választod?
Úgy tűnik, hogy megtörni látszik az átok, amely a videojátékok filmes adaptációit jellemzően sújtani szokta: nemcsak az, hogy nem sikerül valamirevaló, értékelhető mozgóképet készíteni belőlük, de az esetek többségében rá sem lehet ismerni a film alapján az adott játékra. Persze vannak kivételek – lásd: Silent Hill – A halott város! -, s most ezek táborát fogja hatványozottan erősíteni a Warcraft-széria kezdődarabja!
Duncan Jones rendező az édesapjától (a nemrég elhunyt zenésztől, David Bowie-tól) igazán kreatív géneket örökölt, ennek tanúi lehettünk, amikor 2009-ben Sam Rockwell-t a Holdra küldte bányászni, majd két évvel később Jake Gyllenhaalt vissza az időben bombát keresni (Forráskód). Aztán hosszú évekre fejest ugrott a Warcraft-adaptációba, hogy egy fél évtized után felszínre bukkanjon a végeredménnyel. Kérdés: vajon megérte?
A Warcraft: A kezdetek elsősorban magával ragadó hangulatával (melynek átélése exponenciálisan nő a néző játék iránti elkötelezettségével) nyűgöz le, amely a Blizzardra oly jellemző aprólékosság megidézéséből (az ördög, de különösen a démon ugyebár a részletekben rejlik!), és az “alapanyag” iránti tiszteletből fakad. Megpróbálták a Warcraft egyedi látványvilágát részletekbe menően a vászonra festeni, a CGI-ra oly jellemző sterilitás száműzésével, a lehető legnagyobb valósághűséggel. A feladatot csaknem tökéletesen sikerült megoldani! Orkjaink, elnagyolt végtagjaikkal, méretes agyaraikkal és renderelt bőrhibáikkal élnek, lélegeznek, s nem rínak ki a valós környezetből.
A film nyitójelenetét szabályosan megkönnyeztem: az ork-ember párviadal a videójáték intrójából ismerős, klasszikus képsorai egyértelmű főhajtás a Blizzard előtt! Amikor pedig megjelenik a háttérben az első lángoló ork őrtorony, a rajongók szíve repesni kezd! Valamiért számomra az ismerős épületek realisztikus megjelenítése olyan élményszámba ment, hogy pislogni sem mertem, nehogy délibábként oldódjanak fel az IMAX méretes vetítővásznán. A díszletek és a jelmezek magával ragadó módon egészítik ki a vizuális effekteket, szinte egymás hatását fokozva.
A film indítása remek, az ork előőrs átkelése a Kapun, és megérkezése Azerothba letaglózó látvánnyal valósul meg. Különösen figyelemreméltó a mágiahasználat, amely inkább a fantasy szerepjátékokat idézi meg, szélesvásznon hasonlót még sohasem láthattunk. A kezdetek ügyesen, részrehajlás nélkül mutatja be mindkét fajt, és bontja ki a látszólag eltérő belső dilemmáikat, amelyek sorsszerűen vezetnek a másikkal való konfrontációhoz. Jones ragaszkodott hozzá, hogy a forgatókönyv kiegyensúlyozza a mérleget a két oldal között, mintha csak magával a játékkal játszanánk. A szcenárió végső formáját Charles Leavitt forgatókönyvíróval közösen vetették papírra, akinek korábbi pályafutására (K-Pax – A belső bolygó, A hetedik fiú, stb.) sok minden jellemző, kivéve a szkripttel szemben támasztott elvárás. No de sebaj, a cselekmény Chris Metzen (ő a Warcraft, a Starcraft és a Diablo világainak megteremtője) elképzelései szerint halad, csupán néhány helyen kell érdemben belenyúlni, ám ez pont elég ahhoz, hogy hellyel-közzel banális megoldások szülessenek (lásd: Garona motivációja!). A film második felében kezdődnek az első hajszálrepedések, azzal egy időben, hogy az epikusságnak, melyre A kezdetek első fele alapján még komoly esélye volt produkciónak, nyoma vész. Az alkotók kapkodni kezdenek, mintha későn jönnének rá, milyen kevés játékidő van hátra, s ezzel a film fokozatosan megindul a lejtőn a középszer felé. A fináléban aztán megkapjuk a várt tömegjelenetet – az orkok és az emberek egymásnak rontanak -, amelyre oly régóta vártunk, nem beszélve a dícső Nagy Halálról, s a nyilvánvaló folytatásra tett utalásokról.
A megidézett hangulat és a pazar CGI mellett a film szentháromságának harmadik pillére a casting. Azt hiszem, keresve sem találhattak volna jobb főszereplőt a nagybetűs VIKINGnél, Ragnar Lothbroknál, azaz Travis Fimmelnél, aki a Vikingek történelmi sorozatban már 3 és fél évada domborít karizmát és drámai vénát. Ha Ragnar nem tud rendet vágni a barbár Hordán, akkor senki! Jó választásnak bizonyul Ben Foster személye Medivhként, a nagy hatalmú Őrzőként, ahogy Dominic Cooper is Llane Wrynnként – igazán nem Cooper hibája, hogy a szkriptírók a háttérbe szorítják. Paula Patton is szimpatikus lenne Garonaként, ha nem írják át ennyire a szerepét. Az orkokká maszkírozott színészek (Toby Kebbell, Clancy Brown, Daniel Wu és a többiek) előtt le a kalappal: nekik éppúgy el kellett játszaniuk a szerepeiket, hogy aztán gesztusaikat, mimikájukat átültessék a virtuális figuráikra. Andy Serkis nagyszerű Gollamja óta állandó vitatéma ez, hogy elismerendő színészi teljesítmény-e egy animált karakter életre keltése. Az ifjabb nemzedékkel nem igazán voltam megbarátkozva, például Ben Schnetzer Khadgarjával – a magam részéről karizmatikusabb színészt választottam volna.
Az új Warcraft-film a játék rajongói számára maga a mennyei manna, a számos felfedezésre váró easter eggjével és a korrekten adaptált WoW lore-jával, míg a játékot nem ismerők számára nem több, mint egy látványos, ám a hollywoodi kasszasikerek középszerében orkként dagonyázó, egyszeri popcorn mozi. Kezdetnek megteszi, a folytatásban azonban nagyobb ívű cselekményt – tessék arról a mitológiáról a fátylat teljes egészében fellebbenteni! -, jobban motivált hősöket, igazi monumentalitást várunk, amely nem csak a Warcraft világát, de a miénket is alapjaiban rázza meg! Tessék ehhez láncairól szabadon engedni Ragnar Lothbrokot!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016.05.28)