Saját forgatókönyvírói válságunkból filmet készíteni: na, hát ehhez pofa kell! A kultstátuszba került Erőszakik író-rendezője, Martin McDonagh azonban sose ment a szomszédba egy kis tökösségért, s új filmjében saját alteregóját dobja be a mély vízbe, hogy aztán a háttérbe húzódva átadja a terepet az igazi cápáknak. A szereposztás már önmagában fantasztikus: Colin Farrell, Sam Rockwell, Christopher Walken, Woody Harrelson és Tom Waits valami szédületesen őrült formában vannak, ezt tetézik az unalomig ismert, végletekig nyakatekert helyzetek stílusparódiái, az abszurditás szélén táncoló gyilkos humor és a már-már Tarantino-i magasságokba emelt dialógusok a tipikusan McDonagh-i rendkívül pörgős sztorivezetésben. Pazar!
A Seven Psychopaths film a magyar keresztségben címként megkapta még pluszban a kutyafajta (si-cu) elnevezését is, minden bizonnyal azért, hogy A hét pszichopata cím ne rettentse vissza a nagyérdeműt a jegypénztárnál, akik valami vígjátékra vágynak beülni. Remélhetőleg a forgalmazó nem esett át a ló túlsó oldalára, mindenesetre a rendkívül nyögvenyelősre sikeredett magyar címadás senkit se riasszon el az év egyik legütősebb és legeredetibb vígjátékától! Megéri rá betérni!
A film sztorija egy forgatókönyv, A hét pszichopata megírása és egy csúnyán félresiklott kutyarablás körül bonyolódik. A történet főhőse az író-rendező alteregója, Martin a maga alkoholizmusával, beteges önsajnáltatásával és írói válságának minden nihilizmusával a film végére a legnormálisabb karakternek fog feltűnni ebben az agyament filmben, ahol – címéből adódóan – mindenkiben ott sejlik a pszichopata. Martin legjobb barátja, Billy, aki állástalan színész, civilben pedig megélhetési kutyatolvaj, mindent elkövet, hogy segítsen Martinnak kilábalni a rossz passzból. Ám épp ellenkezőleg, egyre mélyebbre rántja barátját saját sötét üzelmeibe, amit egy „jó útra” tért, szélhámos üzlettársával, Hans-szal folytatnak. Billy és Hans ezúttal véletlenül a helyi, idegileg csöppet labilis maffiavezér dédelgetett ölebét emeli el, s ezzel kihívják maguk ellen a Sorsot. Útjukat rengeteg vér és hulla kíséri – a néző részéről pedig hol sírva, hol visítva röhögés! -, ráadásul minden sarkon újabb pszichopatákba botlanak, akik kitűnő alapanyagot szolgáltatnak Martin készülő forgatókönyvéhez.
A film olyan felütéssel kezd, ami rögtön megalapozza a későbbieket: két gengszter unaloműző párbeszédét hallgathatjuk, miközben az áldozatukra várnak. A jelenet lehengerlően Tarantino-i, a végkifejlete pedig kellően állkoppantó, s ezzel előre is vetíti, mire számíthat a néző továbbiakban: teljes kiszámíthatatlanságra. Meglepő ez egy olyan filmtől, ami alapvetően sablonokból építkezik, ám olyan eredeti módon facsarja ki ezeket, hogy komolyan nem tudhatjuk, mi lesz a végkifejletük. Mindezt oly frissességgel és oly dinamizmussal teszi, ami tipikusan ír mentalitásra utal, láthattuk már korábban az Erőszakikban és A guardistában. Ráadásul ezekhez a filmekhez hasonló naturalizmussal dolgozik, már ami az erőszakot és a szabadszájúságot illeti, így aki könnyen megbotránkozik a véres jeleneteken és a mocskos beszéden, az jobb, ha messzire elkerüli a filmet.
Sok minden megtalálható A hét pszichopata és a si-cuban, többek közt a gyakran alkalmazott „történet a történetben” elem. A kvéker és a vietkong keresztény pap sztoribetéte elképesztően nagyot üt, nekem elsősorban a kvékeré jött be annak minden brutalitásával. Ezek az apró kis történetek az abszurditás határán táncolnak, sőt, olykor át is libbennek a „senkiföldjére”, de minden borzalmuk ellenére is csak nevetni tud rajtuk az ember. A film tipikusan ír humorral operál, és McDonagh a film közepéig lehengerlő tempót diktál, 11/10-es filmet hívva életre. Kegyetlenül tetszett!
Azonban a film közepén ritmusváltás történik, és a sztori leül. Főhőseink a maffiavezér elől menekülve kivonulnak a sivatagba, és unalmukban Martin forgatókönyvén kezdenek el dolgozni. Ez a rész már kevésbé jött be, a film végi leszámolás pedig totális káoszba fulladt. Nagyon sajnálom, mert az idei év legjobb vígjátékának indul a film, és a vége baromira el lett cseszve. De még így is elmondható róla, hogy igazán eredeti, ahogy a megszokott filmes kliséket variálja és kiforgatja benne a rendező. Ám a film eleji elképesztő atmoszférát már nem tudja visszahozni.
Ez a film sem lenne az, ami, ha nem ezek a nagyszerű színészek játszanának benne. Főleg Sam Rockwell parádézik Billy szerepében, de nincs lemaradva mögötte Christopher Walken sem Hans-ként. Colin Farrell főszereplőként érdekes módon most kissé háttérbe szorul, teret enged a mellékszerepekben brillírozó kollégáinak. Tom Waits – aki nem mellesleg kitűnő énekes és dalszerző – fehér nyulat babusgató sorozatgyilkosként ideális pszichopata, és különösen tetszett Harry Dean Stanton néma kvékere. Woody Harrelson, mint mindig, zseniális, bár a film végére már csöppet túljátssza a maffiafőnök szerepét, amit eredetileg Mickey Rourke-nak szántak, aki a rendezővel való nézeteltérése miatt lelépett a produkcióból (talán nem is baj).
Minden negatívuma ellenére is A hét pszichopata és a si-cu az év egyik meglepetés filmje, amit minden filmrajongónak látnia kell. Kultstátuszba ugyan nem fog kerülni, pedig átkozottul közel áll hozzá. Martin McDonagh ismét letette… mit letette? Hollywood arcába vágta névjegyét, és megmutatta, hogy a jó öreg Európának is megvan a maga Tarantino-ja.
Publikálva: filmtrailer.hu (2012.12.08)