Homérosz Odüsszeiája nemcsak egy nagy ívű eposzi történet, hanem perspektívaváltás az ember világszemléletében, és így már talán érthető, miért is került Christopher Nolan figyelmének középpontjába. De hogyan hozható az istenek alkonya közel a mai kor emberéhez? Úgy, hogy nálunk minden fejben dől el.
Uberto Pasolini író-rendező 2024-ben forgatta le a Homérosz Odüsszeiájának záróakkordját feldolgozó The Returnt Juliette Binoche és Ralph Fiennes főszereplésével. Nemcsak a magát 62 évesen szálkásra kigyúrt Fiennes miatt érdemes megnézni a filmet, amelynek premierje szerencsétlen módon épp egybeesett Christopher Nolan adaptációjának bejelentésével. Pasolini szőrmentén szintén foglalkozik azzal a témával, amelyre Nolan monumentális alkotásának alapját fektette: a trójai győzelem nem dicsőségben, hanem vérben és fájdalomban fogant.
„De a várost meghódítani nem lehetett, csak elpusztítani.”,
mondja a megtört tekintetű Fiennes a The Return-ben. „Porig égettük, és vérbe fojtottuk a lángokat.”
Mit jelent a mai átlagembernek Trója? Nem sokat. Szandálos mesét, vért a homokon, A Gyűrűk Ura CGI tömegjeleneteit másoló csatákat Wolfgang Petersen demitologizáló adaptációjában, amelyben Akhilleusz Brad Pittként esik neki az Eric Banára hajazó Hektornak, és mi hirtelen nem is tudjuk, kinek szurkoljunk. Trója elesik Göröghon dicsőségére, de Trója csak egy város, ami kőből van, így akár újjá is építhető. Petersen Trójájának érdeme, hogy mindkét félnek megmutatta az emberi oldalát, de az isteneket kihagyta a képből, pedig a korszak emberét a hiedelemvilága mozgatta. A homéroszi Trója pusztulásával az addig ismert világ veszett oda, Odüsszeusz képében pedig új hős született: gyarló, esendő… emberi.
Christopher Nolan Odüsszeiájában a perspektívával és – mi mással?! – az idővel játszik; utóbbit a narratív dramaturgia töredezettségével éri el. Az eseményeket egyrészt Odüsszeusz fia, Télemakosz apja utáni kereséséből (a jelen), másrészt a Kalüpszó szigetén vegetáló Odüsszeusz visszaemlékezéseiből (a múlt) ismerjük meg. A történet azonban csak a film végére áll össze, ami a feszültséget Quentin Tarantinósan építgető végkifejletben tetőzi. Nolan megint egy pazarul megszerkesztett forgatókönyvet tett le az asztalra. Nála az ember tragédiája a bűntudat, hosszúra nyúló hazaútja nem is annyira (ki)útkeresés, mint inkább vezeklés, mert
hőse valójában sosem jutott ki Trója lángoló falai közül.
Sok mindent Nolan szemére lehetne vetni: összevont vagy kihagyott történetszálakat, leegyszerűsítette a címszereplő karakterét, átkeretezte az Odüsszeia mondanivalóját. Ugyanakkor egy monumentális filmeposzt alkotott, amelyben fantasztikusan keveri a zsánereket (a mitológiai fantasy-től a kalandfilmen át egészen a testhorrorig), megidézi a mitológikus világ bukását, és főhőse saját poklot teremt magának. Garantáltan beleég az agyadba a trójai lóban szarban és húgyban várakozó maroknyi görög csapat, Dr. Moreau Kirké szigete, vagy a holtak megelevenedő serege, és még a moziból kifelé jövet is a füledben visszhangzik majd a küklopsz üvöltése. De mind közül a legfontosabb, hogy újra ráirányítja a figyelmet Homérosz Odüsszeiájára, erre a kulturális alapműre, amelyből soha ennyi nem fogyott az utóbbi időben a könyvpiacon.
Bányász Attila