Egy klasszikus bűnfilmbe oltott, kőkemény bosszútörténet, amelyet már ezerszer láttál… csak ezúttal szavak nélkül. Formanyelvi bravúr vagy olcsó hatásvadászat?
Könnyen lehet, hogy Potsy Ponciroli, az Old Henry zseniális író-rendezője megalkotta a „tökéletes” pasi-mozit: a Motor City hősei ugyanis alig szólalnak meg, helyettük a tettek beszélnek. Épp ezért nagyobb hangsúlyt kapnak a mozdulatok, a gesztusok és a mimika. A magam részéről igazán élveztem azokat a helyzeteket, amikor a történet hősei dialógus közeli szituációba kerültek, például leültek egymással szemben egy asztalhoz… és én lélegzet-visszafojtva vártam, hogy a rendező hogyan oldja ezt meg, mit hoz ki belőle. És bizony egyszer sem farolt ki, sosem vált kínossá, legfeljebb a voyeurizmus bűnébe vitte nézőit, a külső szemlélő nézőpontja pedig kiemelt a sztoriból, ezzel is egy újabb érzelmi réteget kenve erre a fura miazmára.
Na, nem mintha ez a B-kategóriás történet dialógusért kiáltana: ezerszer látott bűnfilm képsorai peregnek a ’70-es évek Detroitjáról, amelyben elsőre legfeljebb az utcai életkép montázsai izgalmasak, az unalomig halmozott toposzok nem: semmi meglepetést nem tartogat ez a mozi, hogy hová is fog kifutni a cselekmény. Mondhatni, erre tényleg kár szót vesztegetni! A Motor City gyenge pontja pont nem a párbeszéd hiánya – mert, ahogy utaltam rá, zseniálisan oldja ezt meg a rendező -, hanem az, hogy ezt a koncepciót nem merték egy egyedibb mesével tálalni. Úgy gondolták, hogy kell a nézőnek az unalomig ismert dramaturgia mankója, hogy képben maradjon. Így viszont John Woo Csendes éjéhez hasonlóan, amelyben Joel Kinnaman figurájába toroklövéssel fojtják bele a szót a játékidő végéig, a produkció az érdektelenség szélére sodródik.
Pedig Alan Ritchsonnak baromira jól áll ez a szerep, legalább annyira, mint a Tom Cruise által levetett Jack Reacheré, amit mintha ráöntöttek volna, éppúgy – szerintem nyugodtan kijelenthetjük – eggyé vált vele, mint Henry Cavill-lel a Vaják figurája. A dialógusnélküli koncepció egy színész számára érthető, miért izgalmas: minden érzelmet testbeszéddel kell lekommunikálni. Nem csoda, hogyha ez megihlette Shailene Woodley-t a „maca”, és Ben Fostert az „apacslegény” figurájában. Különösen utóbbi lubickol a szerepében: bodor mellkasszőrös macsóként tetszelegve rém visszataszító, szinte Ritchson helyett viszket végig a tenyerünk a moziülés karfáján egész játékidő alatt.
Ami túl hosszúnak tűnik, még akkor is, hogyha abban a 100 percben vannak amúgy stílusosan belassított felvételek, a ’70-es évek megidézett filmes beállításai és attitűdjei, amelyek jól festenek a vásznon. Aki azonban képes kivárni, a film a harmadik harmadában, amikor Ponciroli bűnfilmből átvált a kőkemény bosszúszcénába, meghálálja a figyelmet: a látvány parádés, a bunyók szinte nekünk is fájnak – igen, az az ominózus liftes jelenet! -, az autós üldözésben feje tetejére áll a világ velünk is a szedánnal együtt. A rendező itt „kiteszi az irányjelzőt”: akár ilyen is lehetett volna ez a film… és tényleg, miért is nem ilyen volt már az elejétől kezdve?! Mert a hangsúly nem az akción van, hanem a formanyelven! Tehát akkor ez egy szerzői filmes B-mozi?
Valami olyasmi: egyszerre rendhagyó és közhelyes, menthetetlenül szentimentális és végtelenül pimasz, hatásvadász, helyenként brutális, retro audiovizuális playlist a ’70-es évekből. Óda a ponyvához. Pontosan ez a Motor City.
Bányász Attila