A több mint százéves, fekete-fehér némafilm, a Nosferatu mai színes-hangos remake-jét elnézve Drakula biztos forog a sírjában. Bill Skarsgård kaméleonszemű bohóc helyett Vlad Tepesként gázol át Németalföldön, emberen és szerzői jogon, hogy végre „karóba húzhassa” mátkáját. A mátka meg csőbe a kiszipolyozóját. Rossz az, ki rosszra gondol. Hidd el, ez messze nem „win-win” helyzet!
Egy álom vált valóra – a végeredményt tekintve ráadásul egy hagymázas rémálom! – azzal, hogy Robert Eggers a viking eposza után a német expresszionizmus viharos múltú ékkövéhez nyúlt. Igazán ráfért már a megviselt Nosferatura némi vérfrissítés, mert a feledés évszázados plakkja vonta be a vámpírfogakat, amelyek ma már szemet nem, legföljebb kontúrtalan árnyékot vetettek a társadalmi tudatra. S bár F.W. Murnau 1922-es némafilmje csupán „koppintás”, mint arra a Drakula írójának, Bram Stokernek az örökösei annak idején vérre menő jogi perekben igyekeztek rámutatni, egyben korát meghaladó klasszikus is, amelyet hiába tiltottak be, sőt, próbáltak elpusztítani, hal(l)hatatlanságával is biztosította helyét a filmtörténelemben. „Minden idők leghatásosabb némafilmjéhez” pedig csak olyasvalaki nyúlhat, aki az egyedi atmoszférateremtésben és a szürrealista nézőpontban is bizonyított: Eggers A boszorkánytól A világítótornyon át Az Északiig – a mitológia és a folklór elemeit becsempészve – fektette le a modern horror alapjait.
Az új Nosferatu mégis archaikusnak tűnhet, mivel egy gótikus történetet beszél el, a mellékkarakterek megalapozásával pedig
Eggers még jobban kibontja a világát, amelyben a címszereplő mintha elveszne.
A film sztorija hűen követi az eredetijét, amely – kisebb változtatásokkal (vonatkozik ez például a nevekre) – megegyezik Bram Stoker klasszikusával. Az újházas Thomas Hutter Erdélybe utazik főnöke, Knock megbízásából, hogy nyélbe üssön egy ingatlanüzletet Orlock gróffal, aki a németországi Wisborgban kíván letepeledni. Gyenge idegzetű feleségét, Ellent hátrahagyja a Harding-család felügyelete alatt. Az ifjú asszonyt megnevezhetetlen borzalom kísérti álmaiban, és félti újdonsült urát az utazástól, de nincs mit tenni, ez az üzlet nagyot lendíthet a Hutter-család szekerén. Thomasra azonban csak a földöntúli szörnyűség vár a Kárpátok bércei közt, amelyet akaratán kívül rázúdít Wisborgra, nem beszélve szeretett hitveséről.
A Nosferatu brutális nyitójelenete alig néhány perc alatt megágyaz a filmet körbelengő atmoszférának. Stílszerűen, Eggers már indításkor kimutatja a foga fehérjét. Szerencsére nagymértékben támaszkodhat production designer múltjára, akinek pont a koncepció megalkotása a feladata. Fölmerült az előző filmjéhez, A világítótoronyhoz hasonlóan fekete-fehér produkcióként kerüljön a mozikba, hűen az eredeti műhöz, de egyrészt – meglepő módon – az tovább növelte volna a költségvetést, másrészt a színek így eszközként szolgáltak a hangulat és a feszültség fokozására. A Nosferatu költségei így is 50 millió dollárra rúgtak, amelyek szerzői filmként fehér hollóvá teszik.
A Nosferatu csak annyira tud ijesztő lenni, amennyire a címszereplője az. Az 1922-es eredetiben a színész Max Schreck zseniális átlényegülése Orlock gróffá valami egészen elképesztő. Nem véletlenül teremtette meg pont az ő alakítása a vámpír toposzok alapjait. Schreck patkányszerű vámpírja (amelynek alapja minden bizonnyal az Orlock grófot kísérő pestisjárvány, amit a rágcsálók terjesztettek) és Lugosi Béla főuras Drakulája után
Eggerséknek sikerült valami eredetivel előrukkolni: a Kárpátok arrogáns Vlad Tepesével, aki bocskoros nemesként olyan súlyos akcentussal bír, hogy minden kiejtett angol szóba undorral törli bele a nyelvét. Kétszer.
A Stephen King-féle Az után Bill Skarsgård újabb lidércet zsákolhat be remek alakításainak pantheonjába.
