Hatalmas rejtély övezi Zach Cregger, a Barbár író-rendezőjének második játékfilmjét, amelynek megoldását nem tőlem fogod megtudni. Elég legyen annyi, hogy a Fegyverek történetmesélése egyszerre kreatív, humoros és hátborzongató.
Zach Cregger úgy járt, mint Jordan Peele: sikeresebbnek bizonyult a kamera mögött, mint előtt. A színész első író-rendezői debütálása, a Barbár a Disney streamingjén mutatkozott be, és azzal hódította meg a nézői szívét, hogy B-kategóriás horrorhoz képest meglepően épkézláb karaktereket vonultatott fel, majd egy airbnb-lakás sötétjében rájuk szabadította a poklot (ránk pedig a frászt). A zajos siker nem maradt el, olyannyira, hogy Cregger következő forgatókönyvéért valóságos licitháború bontakozott ki a legnagyobb filmstúdiók között, melyet végül, a Netflix, az Universal és a Sony ellenében, a New Line Cinema nyert meg. Úgy tűnik, hogy Cregger, akárcsak annakidején Peele a Tűnj el! opuszáért, író-rendezőként révbe ért, és hogy mennyire megérdemelten, arról épp a most mozikba került Fegyverek árulkodik.
A Fegyverek nyitánya egy az egyben visszaadja a film előzetesét (lásd: lent!): mondhatni, az első pár perc maga a trailer, amelyből megtudjuk, hogy egy amerikai kisvárosban egy általános iskolás osztály – egy tanulót kivéve – nem jelent meg a reggeli tanórán, mert a gyerekek éjjel 2:17 perckor kisétáltak az otthonaikból, és szőrén-szálán eltűntek. Ezzel a rejtéllyel indít a film, ennek kibontása és megoldása a történet, amelyből semmit nem spoilerezek el, még a címet sem.
Cregger ugyanazt csinálja, mint a Barbárban, legfeljebb frappánsabban: karaktereket épít fel. Egyéni sorsokból, váltott szemszögekből kerekedik ki a teljes sztori, valahogy úgy, ahogy Tarantino Jackie Brownjában vagy – zsáneren belül maradva! – James Mangold Azonosságjában. A Fegyverek sikerének titka ez az epizodikus narráció, ami hol humoros, hol idegtépő, de senkit sem hagy hidegen. Ez a dramaturgia pedig először csak még inkább összekutyulja a szálakat, majd lassan kibontakozik a kép, és a néző fejében minden a helyére kerül. A magam részéről jobban élveztem a mesélést, mint magát a mesét: a vége felé Cregger elveszik a részletekben, amitől kissé zavarossá válik a sztori. De ez csak minimálisan ront az összképen, a feszültség zseniális építkezésén.
Julia Garner zseniális, mintha Ozark Ruthját látnám viszont az alakításában. Ugyanilyen nagyot játszik Alden Ehrenreich kisvárosi zsaruként (ezek után megbocsátható neki a Han Solo-mellényúlás is!), és persze nem hagyhatjuk ki Austin Abrams kétbalkezes, drogos figuráját sem, aki az egyik legfőbb humorforrása a filmnek. Josh Brolin és Benedict Wong rutinosan játszanak. A film parás részei ütősek, a jump scare-ektől garantáltan tele lesz a gatya a nézőtéren, de szerencsére nem ezek dominálnak a rémisztgetés terén. A vérrel sem fukarkodik a produkció, a naturalizmusa helyenként már-már sokkoló, a gore határát súrolja, de szerencsére nem olyan kellemetlen, bőr alá mászós módon, mint mondjuk a Hozd vissza őt bizarr jelenetei. Cregger filmje a Jordan Peele-produkciókra emlékeztet, kevesebb társadalmi mondanivalóval, hiszen a Fegyverek, a címében szereplő többesszám ellenére, nem emberek csoportjáról, hanem az egyénről mesél.
Bányász Attila