Megbocsátható-e a megbocsáthatatlan? E tézis mentén az író-rendező Michael Sarnoski éppoly bátran nyúlt hozzá Robin Hood mítoszához, és ment szembe a nézői elvárásokkal, mint tette azt a korábbi filmjében, a Nicolas Cage nevével fémjelzett Disznóban.
Robin Hood figurája rendkívül közkedvelt Hollywoodban: számos mozi-, tévéfilm és sorozat adózik a törvényenkívüli íjász legendájának, aki simlis kompániájával kifosztja a gazdagokat, és a zsákmányt szétosztja a szegények között. Valójában Robin Hood sokkal régebb óta szórakoztat: az első feljegyzések róla több mint ötszáz évesek, és ezekben még nem feltétlenül az a romantikus alkat, mint amilyennek a vásznon és a képernyőn a filmesek lefestették számunkra.
Sarnoski az egyik legkorábbi fennmaradt balladát vette alapul, amely a banditavezér haláláról szól, és rávetítette a bűnbánat és a megbocsátás témakörére. Az író-rendező hőse – akárcsak a korai balladákban – egy egyszerű gonosztevő, akit megideologizált a társadalom. Szó nincs itt szegények jótevőjéről meg nagy romantikus szerelemről, csupán egy törvényen kívül helyezett gyilkosról, akit a túlélés ösztönei hajtanak a sötét és kegyetlen középkorban. A hűbéri rendszer viszontagságait nyögő nép pedig kész hősként tekinteni az elnyomó törvények ellen fellépőkre, és köréjük a néphagyomány útján saját mesét szőni. Maga Robin Hood és bandája sem rest ezeket a feltupírozott sztorikat terjeszteni, olykor már maguk is belegabalyodva, mi ezekből a valóság.
A valóság pedig az, hogy a mondabeli túlélő hősökre éltesebb korukban sem vár más, mint a magány és a bujkálás a törvény és a vérbosszú elől. Sarnoski filmje központi motívumává teszi a „vendettát”, akárcsak az albán író, Ismail Kadare tette azt a Kettétört április című regényében. A vérbosszú intézménye ősibb és nem pusztán az olasz vagy a balkáni népek privilégiuma. Nemzedékeket nyelt magába e szokásjog ördögi köre, miszerint egy családtag halálát kötelező megtorolni a tettesen vagy annak családján. E nyitánnyal indít a The Death of Robin Hood, de később is vissza-visszatér hozzá, mivel könnyen kapcsolható a megbocsátás témájához.
Egy megfáradt és megtört Robin Hoodot fest föl nekünk Hugh Jackman, hasonlóképpen, mint amilyen Rozsomák hattyúdala volt a Logan-ben. Azonban Sarnoski ezúttal megadja neki azt a lehetőséget, hogy kellő mélységet vigyen a gyötrődő karakterbe. A rendező a játékidő első harmadában
lerántja a legendát a középkor mocskába, és atomjaira szaggatja a „hőst”. Aztán a film hátralévő részében újraépíti belőle az embert.
Ehhez egykori (bűn)társa, Little John csábítja egy utolsó nagy kalandra, azonban az út vége sokkal keserédesebbre sikerül, mint azt gondolná. Mert a gyors halál felér a kegyelemmel, de a haldoklás szembenézésre kényszerít, akkor is, ha nem tetszik, amit a tükör mutat.
A színészek kivétel nélkül remekek: Jackman lubickol a rendhagyó szerepben, elhisszük neki, hogy hol középkori gyilkológép, hol pedig önmagától meghasonlott, kicsekkolásra váró vénember. Jodie Comer egy jelenés, mintha csak – frizurát váltva – átsuhant volna Ridley Scott utolsó párbajának díszleteiből. Bill Skarsgård Little Johnként maga a külön filmben kibontásra váró rejtély, és most még elmaszkírozni sem kellett hozzá. Szemben Murray Bartlettel, akit viszont leprásként igen, viszont a fehér ninjaszerkójában is maga a bölcs sensei. Az biztos, hogy Sarnoski rendezőnek nem kell a szomszédba mennie egy kis színészvezetésért!
A The Death of Robin Hood nem egy kommersz mozifilm. Sarnoski az első etapban mintegy kiteszi az irányjelzőt, hogy tudna ő mást is, lehetne a Robin Hood-filmje akár egy középkori A visszatérő is, lehengerlő – és persze brutális! – naturalizmussal, valamint Pat Scola operatőr hangulatos tájképeivel, ehelyett a szigeti perjelségbe visszavonuló briganti – amolyan Sarnoskisan! – inkább drámai belső utazásra invitál, amelynek a rögös útja a megbocsátás, a könyörület. Vajon megbocsátható a megbocsáthatatlan? Magunknak éppúgy, ahogy mások számára is?
Bányász Attila