Az Előző életek Oscar-díjra jelölt író-rendezője, Celine Song megmutatja nekünk a szerelem racionális oldalát, ami olyan, mint Schrödinger macskája: van is, meg nincs is.
A tavalyi Oscar-jelöltek egyik legjobb filmélményét az Előző életek szolgáltatta. Az író-rendező már akkor is a megfoghatót kereste a megfoghatatlanban. Új romantikus mozijában, a Többesélyes szerelemben (eredeti címe: Materialists!) sikerrel jár… de nem lesz benne sok köszönet. S bár megértjük Dakota Johnson hezitálását Chris Evans és Pedro Pascal között, az indokait qrvára nem.
Adott az ambiciózus házasságközvetítő, Lucy (Johnson), egy New York-i ügynökség „non-plus-ultrája”, aki dekára méri az emberek tulajdonságait. Mint az lenni szokott, a suszternek lukas a cipője: hiába a kimagasló pártalálati statisztika, Lucy magánélete a nullához konvergál, talán épp azért, gondolnánk, mert a szerelemkufár a lélek mélyére lát. Pedig a fenéket! A kiégés határán áll, ami nem is csoda, hiszen az embereket kor, jövedelem, magasság és ezer más lényegtelen jellemző alapján osztályozza, de legyünk fair-ek Lucy-vel: ahogy a számtalan bevágott interjú tanúskodik róla, itt a párkeresők (nők-férfiak, egykutya!) önzése diktál, a kerítő tényleg csak a körülmények áldozata! Ez is egy olyan keresleti-kínálati piac, ahol látszólag nem a szerelem dominál. E kitekintés messze a legérdekesebb momentuma ennek a produkciónak, tekintetbe véve, hogy az író-rendező Song valóban a saját tapasztalatait írta meg, mivel rövid ideig maga is ilyen ügynökségnél dolgozott.

Lucy munka közben összefut egy igazi „unikornissal” Pedro Pascal személyében – így nevezik házasságközvetítő körökben Mr. Tökélyt. Ám ahelyett, hogy mind a tíz ujját megnyalva kiközvetítené a mindenkihez hozzáillő Jolly Jokert, kénytelen tudomásul venni, hogy a fickó… bocsánat, A FÉRFI rástartolt: mindent megtesz, hogy pont őt hódítsa meg. Mondanom sem kell, hogy Pascal rendre fölkenődik a nőt erényövként körülvevő személyes terére, akárcsak a Pistike ujjával kipiszkált orrtartalom az iskolaszék aljára. Lucy hidegsége azonban egyből tavaszi rianásba vált át, amikor feltűnik a színen az exe, John (á lá Amerika Kapitány!), aki, hiába a nagybetűs LÚZER kategória minden valamirevaló kerítő szemében, Lucyében az az örökké sajgó foghely, amelybe az ember nyelve mindig vissza-visszatéved.

Szeretném mondani, hogy Lucy hihetetlen őrlődésbe kezd a két faszi között, de Johnson – szeretném hinni, hogy csak a szerep kedvéért – olyan rideg, hogy még ezt sem hisszük el neki. Mert ő a szürke minden árnyalata! De a dialógusok legalább tényleg jól megírtak… lennének, ha az érzelmek és a gondolatok nem patikamérlegen kerültek volna kiadagolásra, éppen olyan távolságtartással, ahogyan Lucy szemléli a világot. És ettől túl művinek hat az egész! Valahogy minden félresiklik ebben a történetben, amit Song eredetileg talán alapkoncepciónak szánt. Egyszerre melodramatikus és materialista (lásd: eredeti cím!), miközben egyáltalán nem romantikus. Még a befejezés tükrében sem az, ami meg aztán végképp nélkülöz minden realitást.
Szóval, Schrödinger macskája a szerelem. A doboz, amiben a macska van (vagy nincs), az ember. Minden más pedig csak nézőpont kérdése! Végül az anyagias világban is az utolsó szó a megfoghatatlan érzelmeké. Azért kíváncsi leszek, hogy a moziból kifelé jövet vajon hány férfi fogja a lépcsőn a bokáját törni, csakhogy a partnerük feje fölül szemlélhessék ezt a kiábrándító világot. Uraim, ebcsont beforr!
Bányász Attila
Kiemelt kép: Charlie Clift – © Charlie Clift
