A szülő bármire hajlandó a gyermekéért – ezt a közismert toposzt Stephen King már az Állattemetőben alaposan kiforgatta (és összekente némi véres belsőséggel). A Philippou-tesók pengékkel és fogakkal mélyen bele is vájják a tudatalattinkba.
Az ausztrál ikerpár, Danny és Michael Philippou munkássága a youtube.com videomegosztó portálig nyúlik vissza: alacsony költségvetésű ökörködéseiket itt örökítették meg a RackaRacka csatornájukon, amelyből 2022-re kinőtte magát az első egészestés horrorfilmjük. A Beszélj hozzám! a tinihorror műfaji toposzait forgatta ki, és ez a vérfrissítés határozottan jót tett a zsánernek. Új filmjük, a Hozd vissza őt szintlépés a srácoktól: az általuk olyannyira kedvelt testhorrort ezúttal a pszichológiai thriller eszközeivel keverték. A végeredmény „kellemetlenül” zseniális: az ikrek mélyen bemásznak a bőrünk alá, de ezúttal nem elégednek meg némi a gore-ral, hanem fölnyitják a koponyánkat is.
A látássérült tini, Piper, és a felnőttkor határán billegő mostohabátyja, Andy, édesapjuk tragikus hirtelenséggel bekövetkező halála után nevelőszülőhöz kerülnek. Bár a mostohatesók dacszövetsége látszólag kikezdhetetlen, a nevelőanyjuknak jelentkező Laura megpróbál fogást találni rajtuk, hogy közéjük állhasson. Nem csinál belőle nagy ügyet az idősebb gyerek előtt, hogy neki csak Piperre van szüksége, akibe a nemrég elhunyt lányát látja bele. Ahogy a srác sem igazán abból, hogy amint pár hónap múlva betölti a nagykorúságot, magához tervezi venni mostohahúgát. Laura még egy gyereket fogadott örökbe, a néma Olivert, aki kegyetlenül éhezik… és nem csak a szeretetre.
A Hozd vissza őt igazából leránt minden leplet az első félórában: nyilvánvaló, hogy hová tart a történet, le is vannak osztva a szerepek, csupán az a kérdés, hogy hogyan jutunk el a végkifejletig. Az út persze közel sem egyenes, lesz benne egy-két vértől sikamlós kacskaringó, de ebben a horrorban elsősorban az atmoszféraépítés dominál. A film vizualitása remek, gyönyörűen van fényképezve, és ügyesen építkezik. Sally Hawkins zseniális a bomlott elméjű anya szerepében, ahogy az elsőfilmes, látássérült Sora Wong is, akit Piperként imád a kamera. Jonah Wren Philips „színeváltozása” is brutális a háttérbe húzódó Oliverként, aki lassan el is veszti minden emberi mivoltát. A Philippou-tesók névjegye a testhorror, és most sem hazudtolják meg önmagukat: gyomorforgató jeleneteiket rendkívül kellemetlen nézni, mert az ember szinte érzi a húsba hatoló késpengéket, fogakat, és egyéb válogatott retorziókat.
A pszicho-horrorral még csak most ismerkednek a fiúk, ami látszik is: a családon belüli erőszak és a gyászfeldolgozás darabos dramaturgiáját nagyobbrészt a színészi rutinnal (á lá Sally Hawkins!) kezelik le. Sokakkal ellentétben nekem tetszett a film befejezése is, mert feloldozást ad nemcsak a karaktereinek, hanem a nézőnek is. Utóbbinak pedig nagyon is szüksége van rá, mert a Hozd vissza őt kegyetlenül megviseli a közönséget. Az elmúlt időszakban elszaporodtak a mozikban a szerzői horrorok – elég csak Ari Aster és Robert Eggers folk-horrorjaira vagy Coralie Fargeat A szerjére gondolni –, amelyek a kommersz megoldásokat hanyagolva megpróbálják feszegetni a műfaj határait. A Philippou-tesók egyelőre a saját határaikkal teszik ezt, de ami késik, nem múlik. Érdemes odafigyelni rájuk! A forgalmazónak pedig óriási piros pont, amiért bevállalta ezt a filmet!
Bányász Attila