Mozikban a Kedvencek temetője legújabb filmváltozata, amire válaszul az Európa Kiadó új köntösben – filmes borítóval és filmcímmel – újra kiadta Stephen King klasszikusát, az Állattemetőt. Csupán a kemény kötés hiányzik – ez a történet igazán megérdemelné már, hogy megkapja a maga végső, időtálló formáját. Mert tartalmát tekintve határozottan annak bizonyul: a halál elkoptathatatlan témájának az író szavakból emel örök érvényű síremléket, ami persze belülről is könnyen nyitható – hiszen a „horror koronázatlan királyánál” mit tudhatja azt az ember?! –, hogy a „hatalmas és khettenetes” időnként visszatérhessen elkapni közülünk egyet-egyet.
A halállal szembesít minket Stephen King négy évtized távlatából – ekkor vetette ugyanis papírra remekművét, amelyen kicsorbul még az időnek is a vasfoga. Sosem veszti el az aktualitását: kényes témát dolgoz fel, amelyről a modern ember – aki valamiféle felsőbb hatalom helyett inkább isteníti az észt, a tudást – nem szeret beszélni, mert titkai a mai napig kifürkészhetetlenek. És a tudásnak maga a tudatlanság a kriptonitja; az ágy alatt megbúvó szörnyeteg, amely csak arra vár, hogy lerántsa a tudatalatti felszíne alá, ahol bármi megtörténhet. És ettől a bármitől félni kell. Mert tudományosan nem megalapozott.
„…a halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak.”
King a bármik mestere. Amelyeket szépirodalmi – igen, legfőbb ideje ezt végre kimondanunk – igényességgel tár elénk, de a zsánerből adódóan sokaknak ez nem tetszik. Talán túl mélyről citálja elő, vagy az összezúzott önérzetünk éles szilánkjával túl mélyre vág, a fene sem tudja. Pedig legtöbbször nem is annyira görbe az a tükör, amelyet elénk tart, és csak pislogunk benne önmagunkra, mert hát ezek vagyunk. Emberek, saját tudatalatti szörnyeik fogságában.
Ahol a halál tartálykocsin érkezik
Louis Creed a mi hősünk. Értelmiségi, aki a zajos nagyvárosból költözik az idilli, vidéki kisvárosba, ahol reményei szerint nyugalomban és boldogságban élhet kis családjával. Már megérkezésükkor összebarátkoznak a szomszéd öregúrral, Juddal, aki az észak-amerikai kisvárosi tornáclakók szívet megkapó sztereotípiája. Ő az, akinél a helyi folklórral és városi legendával mindig tele a padlás. Most sem felejti el figyelmeztetni az új jövevényeket a birtokaikat elválasztó országútra, amely számos házi kedvenc életét követeli. Mintha a békéért és a nyugalomért cserébe a közeli erdő időnként levenné a sápot – némi hús és vér formájában.
