Hová fusson, akinek már nincs hová futnia? Colson Whitehead Pulitzer-díjas regénye, A föld alatti vasút a képernyőn robog tovább, időn és téren át, megállíthatatlanul. Csak az tudjuk, honnan indult, de azt már senki sem, hogy hol és mikor ér célba. A szabadság ösvényén bitófák helyett napjainkban az emberi nyakakon térdeplő rosszindulattal találkozunk. Mindegy, hogy bilincs, kötél vagy térdkalács, a végeredmény ugyanaz: fojtó bénultság. A jelen sem több köztes megállónál, amely felvillantja a társadalom kiábrándult arcát. This is America.
Colson Whitehead 2017-ben kilátástalannak tűnő utazásra szólította olvasóit a föld alatti vasúton. Itt a remény hal meg először, és akiben mégis olthatatlanul felpislákol, arra jellempróbáló bolyongás vár. Az amerikai Délre hiába vet lángoló keresztet a történelem, menthetetlenül beborítja a sötétség. A bőrszín az egyedüli értékmérő, és különbözteti meg a termelőeszközt az embertől. A Függetlenségi nyilatkozat is épp olyan fehér papírra íródott, mint amilyen a fekete kezek emelte Fehér Ház. A törvényeket a kőbe Isten helyett immár a (fehér)ember vési.
Cora a szülőföldje rabja, amely vérben és izzadtságban méri a tagdíjat. Emberré csak akkor válhat, ha mindenét odaadja: a halál emancipál. Cora elvágyódik, húzza-vonja magával az az eltéphetetlen köldökzsinór, amely láthatatlanul összeköti az őt cserbenhagyó anyjával, aki helyette a szabadságot választotta.
Corát magával ragadja a föld alatti vasút, azonban az álmok földje helyett rendre csak por és hamu az osztályrésze: az emberség eszménye mintha itt (és még nagyon sokáig) nem lenne kész megszületni.
A lány nyomában liheg egy mindenre elszánt fejvadász, aki az anyai öröksége része. A föld alatti vasút állomásai kiindulópontjának variációi: a szabadság vágyott végcélja illékony illúzióvá fakul, amelyet, ha elérni soha nem is lehet, de törekedni rá mindenképpen érdemes. Hiszen az ember az álmaiért él. Ettől válik többé egy gyapotszedő szerszámnál.
Whitehead könyve olyan, mint Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regénye: bár fikciós történet, de a valóságból táplálkozik. A címadó vasút természetesen soha nem létezett: valójában titkos útvonalak és biztonságos épületek hálózata volt a XIX. századi Egyesült Államokban, amely az északi államokba segítette a szökött rabszolgákat. Whitehead történetében azonban testet ölt, állomásait pedig az amerikai történelem sötét időszakai ölelik fel. Ha felszállsz A föld alatti vasútra, együtt utazhatsz az Afrikából áthurcolt rabszolgákkal a (rém)álmok földjére, amely minden zordon és mostoha fogadtatása ellenére is idővel a hazájukká válik. Anyafölddé, ahol nem látják őket szívesen. Ahol az álmaik nem szökkenhetnek szárba.
Az Oscar-díjas Barry Jenkins szabad kezet kapott az Amazontól Whitehead könyvének adaptálására. Producerként, íróként és mind a tíz epizód rendezőjeként vetette bele magát a munkába. A végeredményt elnézve valóban csak így van értelme, ha a filmkészítő teljesen átadja magát, szerzőként magáénak tekintve a produktumot. Jenkins nem ültette át jelenetről jelenetre a regényt, hanem egészen új alkotást forgatott belőle, hol bátran elvéve, hol pedig merészen hozzátéve a történethez. Az író Whitehead, a nézőkkel egyetemben, messzemenőkig elégedett volt Jenkins munkájával. A föld alatti vasút a történelem rengetegében utat törve a kötet lapjairól a képernyőre költözött.
Élet és halál képeivel kezdődik a sorozat, és Cora anyjának szavaival, melyek Jenkins olvasatában a lánya szájából hangzanak el: „A legelső és a legutolsó, amit anyámtól kaptam, a bocsánatkérés volt.” A delejezően hangulatos nyitány tökéletesen előre vetíti, hogy mire is számíthatunk a továbbiakban: az Easttowni rejtélyek után 2021 másik legjobb filmes csemegéjére.
