125 éve született Tamási Áron. Az iránta tanúsított tisztelet ihlette az Ábel korabeli novícius természetfeletti élménybeszámolóját valahol a Hargitán. Novella.
Tamási Áron emlékére
Abban a nevezetes ezerkilencszáz és tizenkilencedik esztendőben, mikor a románok kézhez vettek minket, székelyeket, történt vala, hogy szemközt kerültem az ürdüggel. E rémisztő eseményben, melynek emberré válásomat is köszönhetem, nagy szerepet tulajdonítok a hargitai erdőpásztornak meg a fiának. Parolámnak a patással nemcsak szemtanúi, de előidézői, és úgy hiszem, elsimítói is vótak egyben.
A magyar és a román azon a nyáron tengelyt akasztott, mintha nem vóna elég a vízbül, ami kiveri ilyen forróságban az embert, és rögtön vért is kéne hozzá izzadni. Én meg futottam vót a harcok elől, mint a mezei nyúl. Egyenest Krisztus urunk szerető kebelibe. Fölcsaptam novíciusnak. Tudvalevő, hogy a Szentlélek jó golyófogó, csuhában meg remélhetőleg nem kell majd halált osztanom, legföljebb áldást. A puska bizony kikívánkozott a kezembül, oly messzire, mint a kapanyél a csíkcsicsói munkakerülőjébül. Égette az a tenyeremet rendesen. Másrészt nem vettem vón a szívemre, ha a fene nagy gyávaságomért másnak kell meglakolnia. A nyúltermészetem maradjon meg csak a magam baja.
Mán erősen őszbe fordult az idő, mikor Fogarasról Szeredára küldtek a barátok. Oszt ha úgyis arrafelé vitt az utam, kérték, hogy foglaljak le télire a Jóisten nevében néhány szekérderék fát is a hargitai erdőpásztornál. A hajnalt megelőzvén veselkedtem neki az utazásnak, hogy a madárdal útközben tanáljon. Földig ért az eső lába, mire fölszedelőzködtem: a szerzetesi gúnya alá bizony elkélt valamennyi szegényes ruhadarabom. A nyirkos és csípős hideg így is kutakodva keresett rést a forhant rétegei közt, hogy megízlelhesse a lúdbőrt, amivel tetőtől talpig bévont engemet. Ha mán ősztől elfog a reszketés, mi lesz vélem télvíz idején? Jobb híján rábízom magam a Jóisten kegyelmire.
No hiszen, kegyelem: alighogy magam mögött hagytam Fogarast, az Isten csapadék formájában bő kézzel kezdte rám mérni az áldást. Mit mondjak, jól meg lettem vón nélküle, de ki vagyok én, hogy ellent mondjak a Teremtőnek? Inkább mindkét kezemmel megemeltem a nedvességtül ólomsúlyú csuhát, és egy erdei ösvényre térve bévetettem magam a rengetegbe. A fák lombja jótékonyan megvédett a zuhé nagyjától, én pedig újult derűvel léptem ki.
Reggel vett lendületem egészen késő délutánig kitartott, mikor egy kicsiny falu határában vitt el a lábom. Az erdőkerüléstül csúnyán átfáztam, meg is éheztem, és csöppet el is szontyolodtam, mivelhogy, az erdő vadjait, és néhány, a ránk zúduló özönvíztül szótlanná ázott favágót nem számítva, egy teremtett lélekkel sem tanálkoztam, aki jószívvel fogadta volna az adjonistent. Így éppúgy szomjúhoztam az emberi szóra, mint egy korsó jóféle itókára. Na már most, minden község központja neeem, nem a templom, hanem a korcsma. Az ember ottan öblítheti le az út porát, és juthat legelébb hírekhez. Útjelzőként is jó szolgálatot tesz a férfiember számára a szív és a lélek evilági dolgaiban. Minden jól meg vagyon ott írva a pohár fenekén, úgy biza! Csak gyakran rá kell nézni.
Borzongva tettem bé az ivó rozoga ajtaját egy egészen más világba. A meleg subaként borult a vállamra, jólesőn dörgölőzve hozzám, mint cirmos a búbos kemencéhez. Általléptem a helyiségen a korcsmárosig, aki szó nélkül telicsorgatott egy fakupát a lopótökbül. Csak a második körnél jött meg a hangom, s kértem a folyékony nedű mellé valami embereset. Fekete kenyér helyett úrhatnám módon mindjárt puliszkát. Csak ezek után vétettem körbe a tekintetem.
Négy vendég volt rajtam kívül az ivóban. Ketten egy asztalnál dugták össze a fejüket, közel a búbos melegéhez. Az egyik sarokban kánya orrú, tatárképű férfi küzdött derekasan egy darabka kőkemény fekete kenyérrel. Időnként megkísérte egy kupábul. A fal mellett egy siheder legényke kanalazta a puliszkát. Egy üres padra telepedtem, ahol mindjárt megtanált az összetartozó kettő.
– Eltévedtél, atyám? – szegezte nékem a kérdést a harcsa bajuszú.
– Nem vagyok én tisztelendő atya. – hárítottam el az érdeklődését.
– Szó nem volt itt tiszteletről. – így a pökhendi válasz.
– Az apád sem volnék.
– De fölvágták a nyelved!
– Inkább azt, mint ezt. – csaptam rá a hasamra.
–Napszállatig még az is meg lehet. – emelkedett föl a helyéről fenyegetően az ember, miközben megmarkolta az oldalán egy valaha jobb napokat látott fokos fényesre koptatott fejét. Az volt a gyanúm, hogy nem a fafarigcsától használódott el.
Az egész valóm megdermedt belül: bár errefelé ritkán fajultak tettlegességig a dolgok, mégis jobbnak láttam visszabújni a nyúlüregbe. Ki tudja, mióta isznak, és nincs-e már náluk lőrével tele a padlás? Még félre tanálnak érteni, oszt meglékelik a koponyám, hogy megtudják, mit, miért és hogyan gondultam. A harcsa bajuszú eközben mellém ért, és göcögve megveregette a vállamat. Majd tovább lépett a korcsmároshoz.
– Le mén-e még egy, Tardos bátyám? – nézett vissza morózus társára, aki vége-hossza nincs, hallgatag legény vót, ami viszont annál beszédesebb, hogy mellette egy-egy vadászpuska támasztotta az asztalt kétoldalrul. A Tardosnak szólított intett, amit lehetett így is, úgy is érteni.
Míg a korcsmáros térült-fordult, a harcsa bajuszú visszatért hozzám.
– Nem köll tőlünk tartanod, édes egy komám, hisz barátok közt vagy!
–No hiszen! – csúszott ki a számon. Aztán magyarázatképpen a csuhámra bökve kelletlenül hozzátettem. – Onnan gyövök.
– Há’ honnan?
– A fogarasi barátoktul.
A harcsa bajuszú rekedten felnevetett.
–Hallod-é, Tardos? Oda vagyok ezért a páterért. Korcsmáros! Ne mamókálj már! Tölts inkább még egy kupa bort a „barátunknak”!
A bor nem késett, a lopótök szorgalmasan eregette tartalmát.
– Ó, azok a fogarasi lányok! – csapott hátba tisztességesen a nagyhangú ember, majd visszaült a cimborája meg a flintái közé. – Azoknak aztán nincs párjuk! Már ha meg nem botránkoztatlak az ilyen beszéddel!
– Csöppet sem! – biztosítottam egy jókora korty után. – Ami szép, az Istennek is szép! Legfőképp meg tőle. Egy éve én sem vótam még olyan istenes, mint amilyen emberes. De ha úgy vagyon-é, ahogy mondod: te miért vagy itt, míg ők páratlanul Fogarason?
– Ó, itt is volt közülük egy csuda szemrevaló fajta! Hallod-é, Áron fiam? – kiáltott át a puliszkát jóízűen pusztító sihedernek, aki rögtön megmerevedett ültében.
– Nem túl fiatal ez a gyerek, hogy fehérnép után kajtasson? – böktem feléje. – Hisz még nem is pelyhedzik az álla!
– Nem úgy a’! – rázta a fejét a harcsa bajuszú. – Az anyjáról van a szó. Gyönyörű virágszál vót, amíg az erdőpásztor le nem törte. Az Isten nyugosztalja!
–Hát mi történt véle? Meghótt?
– Meg az. Fönt laktak a Hargitán. Ott fönt hordta az orrát is: le sem járt a „szentem” mihozzánk, mindég a férje meg a fia keveredett csak a pórnéppel. Nyelvére is vette a falu. Főleg, miután a férje, az erdőpásztor Andor elment a Nagy Háborúba.
– Oszt miket pletykáltak?
– Értett az a gyógyfüvekhez. Javasféle vót. Meggyógyított mindenféle nyavalyát. Beszélt az állatokkal. Az ürdüggel hált. Andor azért ütötte agyon.
A siheder – Áron – a másik asztalnál kipirulva felpattant. Mellkasa erősen hullámzott, miközben a felháborodás könnyeit nyeldekelte. A harcsa bajuszú gúnyosan felkacagott.
– Nézzenek mán oda, mibül lesz a cserebogár! – csapta össze elragadtatottan a kezeit. Majd egy pillanat alatt kiveszett minden csúfondáros vidámság a hangjábul. Szavai fagyosan hulltak alá és gurultak szét a korcsma döngölt padlóján. – Ülj vissza, kölök, oszt úgy kapaszkodj a kanaladba, mint az életedbe!
Nem tudtam szabadulni a gondolattul, hogy előre eltervezett színjátéknak vagyok szem-, és fültanúja. A harcsa bajuszú és a Tardos nevű közömbösen, de rezzenéstelenül bámultak a fiúra. A kánya orrú tatár szájában is megállt az étek a sarokban, és a kívülállók kárörömével figyelte a kibontakozó eseményeket. A gyerekkor határán billegő Áronnak semmi esélye nem vót a két fölnőttel szemben. Ezt ő is beláthatta, mert nagyon lassan visszaereszkedett a székre.
– No, micsoda szerencse, hisz én pont miattuk vagyok itt! – törtem meg a hirtelen beállott, tanácstalan csendet.
– A boszorka miatt? – nézett rám a szószóló. – Csöppet elkéstél, atyám! Pedig, Isten uccse, fa lett volna ölég a Hargitán egy égig érő máglyához! Elfért vóna rajta az egész garabonciás pereputty, sátánfattyastul!
Ekkor éktelen robajjal egy ütött-kopott szekerce sújtott alá és cövekelt félig belé a fa asztallapba, elvágva minden mondandót és megkurtítva a hangulatot. A döbbent csönd meg csak nyúlott, mint hájas tészta az asztal szélin. Ösztövér, tekintélyt parancsoló alak lépett elő az árnyékbul, amelynek minden ráncát mintha bazaltból pattintgatta volna ki az idő nagy gondosan. Tekintete gyilkos ürességgel meredt a harcsabajusz fölé fél arasszal. A dologhoz szokott, megkérgesedett tenyér pedig várakozón és egyben kihívón simult rá a szekerce nyelére.
– Édesapám! – kiáltott fel Áron, ám elég volt egy kurta pillantás az öreg részérül, hogy a folytatás a legényke torkára forrjon. A figyelem villanásnyi terelésére megmozdult a nagyhangú, ám Tordas figyelmeztetésképp rámarkolt a puskacsőre szoruló kézre.
– Dakó öcsém, hagyd! – reccsent rá a viszályt szítóra.
Ecset végére kívánkozó csendélet ülte meg a korcsmát, amelyre sűrű pókhálót szőtt a feszültség. Nékem közben azon járt az agyam, hogy honnan a petrencés mindenségbül bukkant elő így a semmibül a férfi. Végül az öreg – Andor lehetett az, az erdőpásztor – levette kezét az asztalba állított szerszámról, és iszákjába túrva néhány pénzérmét halászott elő. Megvetően hajította az asztalra. Bőven elég lett vóna egy egész átdorbézolt éjszakáért is. Az öreg nagy rutinnal kirántotta a szekercét a fábul, morrantott egyet a korcsmáros felé, és intett a szemével a fiának. No, ezt mán én is ösmértem: az Isten véled, amúgy székelyesen.
Dermedt némaság kísérte apa és fia távozását. Jómagam is fölcihelődtem, és mielőtt rátettem vót a feszült mozdulatlanságra a korcsma ajtaját, láttam, hogy Tardos és a harcsa bajuszú Dakó jelentőségteljesen összenéznek. Egy mozdulattal kirekesztettem őket az életembül.
Az erdőőrt és a fiát a faluvégen értem utol. Az öreg a kölköt védelmezőn maga mögé tolta, amíg előadtam, mi járatban vagyok. Akkor ránézett Áronra, morgott valamit, majd belépett egy közeli ház portájára. A fiú szerencsére beszédesebbnek bizonyult az atyjánál. Elhívott magukhoz a Hargitára, hogy elintézhessük a barátok dolgát, meg hogy töltsem ott az éjszakát, mivel úgyis félúton van Szeredára menet. Jószívvel fogadtam a hasonló invitálást. Áron még egy kis türelmet kért, amíg atyja összeszedi a heti ellátmányt. Egy fertályóra múlva már a csalitoson gázoltunk a határban. Az erdőpásztor ment elől, mi meg le-lemaradozva a nyomában.
A fák közé érve a természet is elővette a szebbik orcáját. A csapot az égiek időközben elzárták, bár a levelekrül még alá-, aláhullt a felfogott áldás, amit az erdő még ily késő ősszel is burjánzó sokszínűséggel hálált meg. A talajt borító levéltakaró alól itt is, ott is gombák bújtak elő, melyek közül Áron nagy szakértelemmel válogatott.
– Oszt nem fogják-e szorítani a fejed azok a kalpagok? – mutattam rá a gombafejekre a kezében.
– Ezek nem fejre, hanem a szánkba valók. – szólt vidoran.
– Aztán jól válogass, nehogy mégis fejbe tanáljanak csapni!
Így bandukoltunk erdőn-mezőn, és még a nagy nyirkosság meg nedvesség sem törte le a kedélyünket. Ha az nem is, hát megtettem én, amikor a korcsmában történtekre tereltem a szót. Áron elkomorult. Dakó és Tardos, mondotta vót, fivérek, akik régóta kellemetlenek a helyieknek. Mostanság úri vadászok keze alá dolgoznak bé, de korábban csendőrként riogatták a népeket, amíg szegény Lajkóék meg nem szabadították őket a hivatalos tisztségtül.
– Hát azt meg hogyan?
– Megváltották az életükkel.
– Komoly nagy ár az!
Lopáson kapták az ifjabb Lajkó Pistát, aki még épphogy haza tanált szökni. A faluvégtül nem messze lakott a család, az ártér közelében, mivelhogy vályogvetéssel keresték a bétevőt, mikor épp nem napszámban aszalódtak kinn a határban. A két fivért küldték utána, hogy állíttassák elő a tolvajt. No hiszen! Az egész pereputty bennégett a viskójukban. A jól értesültek szerint nem véletlenül nem vágytak ki azok a lángok közül. Úgy nézett ki a portájuk, mire a fivérek végeztek velük, mint dolgosabb napon a mészárszék. A vérnyomokat aztán felnyalták az állatok. A fáma pogromot kiáltott, pedig közönséges gyilkosság vót az, a szemtanú két fivért pediglen azon melegében eltanácsolták a fegyveres testületbül. Hát ily gonoszság errefelé valóban megeshetik?
Erre mán az idő is elszomorodott. Közelgett az estve, és feltámadott a szél, ami tépni kezdte a fák színes lombozatát. Kezdett beszürkülni a világ, hogy idővel majd átadja a helyét a setétségnek. Andor, aki jócskán megelőzött minket, hogy a botor beszéd ne bántsa a fülét, váratlanul megtorpant. Mink is elhallgattunk, amint beértük. Szoborrá merevedve hallgatóztunk az öreggel egyetemben. Andor a fiára nézett, bökött egyet a fejével előre, majd elnyelte őtet a rengeteg. Egy darabig bizonytalanul toporogtunk, aztán Áron javaslatára folytattuk tovább az utunkat, ezúttal csak kettecskén.
Az őszies lombkorona kupolaként borult a fejünk fölé. Miközben idelent mélyülni kezdett a setétség, odafönn az előbúvó nap utolsó sugaraitul pompába öltözött a természet. Az ember legragyogóbb katedrálisai sem érhetnek biza Isten keze nyomába, állapítottam meg. Aztán egy sűrű cserjésen átküzdve magunkat egyszer csak kinyílt előttünk a világ. Velünk szemben mintha égig emelkedett volna a rét, és örömmel nyugtáztam Áron szavait, hogy hamarost megérkezünk, a domb mögött vár ránk az erdészlak.
A dombtetőn fölbukkant egy ember sziluettje, aki könnyedén vadászpuskát egyensúlyozott az alkarján. Határozott, de egyáltalán nem sietős léptekkel igyekezett felénk. A gomolygó viharfelhők és a horizont keskeny sávja közt megrekedt nap pont a feje fölül ontotta ránk a sugarait, így egészen a közelünkbe ért, mire fölismertük méretes harcsabajszáról.
– Hát apád meg hun kujtorog, Áron fiam? – sercintett a földre Dakó, miközben, mintegy véletlenül, felénk lendült a fegyverének csöve.
A megszólított csak a vállvonásig jutott, mert a következő pillanatban az erdő sűrűjéből kibontakozott Dakó bátyjának böszme alakja. Ez a Tardos azonban nem az a Tardos volt, akire korábbról emlékeztünk: megrogyva járt, jobb karját a ballal dédelgette, és a fél arcát vörös maszkba vonta a fejéből dőlő vér. Mögötte az ösztövér Andor lépett ki a rengetegbül, egyik kezében vérfoltos szekercével, amelynek élén hajszálak tapadtak, a másikban jókora bökővel jelölve meg Tardost úgy vesetájékon. Andor félelem nélkül, már-már kíváncsian pillantott föl Dakóra, aki, nap ide vagy oda, jól láthatóan belésápadt.
Mintha megismétlődött volna a pár órája lezajlott kocsmai patthelyzet, csak ezúttal Isten színe előtt. A szívem kiutat keresett a bordáim közül, és legszívesebben bébújt volna a lábom előtt ásítozó ürgelyukba. Dakó puskája nagy kényelmetlenül szegeződött egyenest a fejemnek. A puskáról eszembe jutott egy zavaró emlékkép a korcsmában terpeszkedő Tardosról, de nem igazán tudtam véle mit kezdeni. Pedig tisztán láttam magam előtt, ahogy ott ül, és az asztalt kétoldalról megtámasztja a két…
Puska dörrent a vihar előtti csöndben, amely messzire visszhangzott a dombok között. Moccanatlanná vált belé az egész világ. Majd Andor, az erdőpásztor mellkasát elöntötte a vér, és elerőtlenedő ujjai közül kihulltak a gyilokká átvedlett szerszámai. Tekintete meglepetten, kábán forgott körbe. Összerogyván pillantottuk meg mögötte fegyverrel a kézben a kánya orrú tatárt az erdőszélen. Dakó a fogait szívva sétált le a dombról, közben odaintett a puskásnak. Ahogy a harcsa bajuszú megállt az erdőkerülő fölött, mennydörgés távoli robaját hozta a hegyek felől fújó szél. Dakó fölnézett az égre, majd leguggolt Andor mellé.
– Mindjárt esik. De mielőtt az első csepp lehullna, te már halott leszel. – gyöngéd pillantást vetett Áron felé. – A fattyaddal egyetemben. Emböré vagy ürdügé, egyre megy! Kár, hogy a nejed, az a román boszorka időnek előtte távozott. Szívesen megmutattam volna néki, milyen az a magyar virtus!
Majd kelletlenül rám nézett.
– Atyám! Ugorjuk át a penitenciát! Add föl mindjárt az utolsó kenetet! Mindhármótoknak.
– De Dakó! – Tardos hangja recsegve tiltakozott. – Mégiscsak egy csuhás…
Dakó keserűen felnevetett.
– Mire föl ez a fene nagy istenesség, bátyám? Azok után, amit a háborúban tettünk, úgysincs bocsánat. Nincs igazam, Andor? – fordult hirtelen az erdőpásztor törődött alakja felé. – A háború kiöl belőlünk minden emberséget. A pokol, ahová most küldelek, meglásd, maga lesz a megváltás. De teszek róla, hogy Isten ennek mán ne legyen tanúja!
Azzal Dakó hozzám lépett, és a homlokomhoz nyomta a vadászpuska csövének végit. A nap ezt a pillanatot választotta, hogy végleg búcsút intsen. Kósza fénnyel mondott istenhozzádot, mielőtt alábukott a magamban százszor is elátkozott golgotánk mögé, melynek túloldalán tán még mindig aranyban fürdött az erdőpásztor kunyhója. Dakó mélyen a szemembe nézett, és a pillantásába egész valóm beléreszketett. Villám szaggatta meg a fölöttünk gomolygó setétséget. Mielőtt azonban a harcsa bajuszú rámarkolhatott volna a ravaszra, életre kelt mögötte az erdő.
Így történt, ahogy mondom! Emelkedni kezdtek a fák, a bokrok, a cserjés, az égbe tört egy százéves tölgy tönkje, a növényzet és a fű. A férgektől nyüzsgő erdei föld rögei és pora egy hatalmas és széles hátról görögtek és szitáltak alá, amelyet egy busa és véres szem követett akkora, tépőfogakkal keretezett szájjal, amelybe kényelmesen befészkelhette volna magát az Áron gyerek. Félelmes mancsok téptek bele az erdei talajba, és a medve – jobb híján nevezem így, mer’ olyanforma vót – úgy magasodott fölénk, mint az Isten büntetése.
Egyetlen csapásával szétfarigcsálta a hozzá legközelebbi tatárképűt, akinek belsősége bőséggel permetezett ránk. Mintha csak erre várt vón, a sérült Tardos az aláhulló vadászpuska után kapott, ám megdöbbenésemre nem a vérfagyasztó szörnyetegre, hanem a megrettent Áronra fogta. Szinte gondolkodás nélkül ragadtam föl a földrül az erdőpásztor elárvult szekercéjét, és sebes mozdulattal beléállítottam a robusztus legény koponyájába. Tardos egy hang nélkül csuklott össze. Ám mán ott is vót helyette az erdei bestia, amely borzalmas bűz-, és nyálfelhő közepette üvöltött rám. A rémülettől kiszaladt alólam a lábom. A medve, amelyik a hátán hordozta a fél-Hargitát, vérben forgó szemekkel meredt rám. Mielőtt azonban lecsapott volna rám, Áron közénk vétette magát.
– MAMA MEA! MAMA MEA*! – ordította a siheder torkaszakadtábul, a tiltakozás ősi mozdulatával. A fenevad meg csak üvöltött, és a fejét rázta, ám nem ment a fiú közelibe. Ekkor újabb puskalövés dörrent, amely beléolvadt a fejünk fölött kavargó vihar eget-földet megrázó mennydörgésébe. A szörnyeteg megrázkódott, és Dakó felé fordult.
A férfi újra célra tartott. Mielőtt tüzelhetett vóna, az újult erőre kapó erdőpásztor elmarkolta a puskacsövet, kirántva azt a harcsa bajuszú kezéből. Majd a fegyver agyával istenesen képen teremtette az embert. Megállva fölötte ismét felemelte a kőkorszaki gyilokká visszaváltozott tűzfegyvert. Egy újabb villám keretbe foglalta alakját a felhők gomolygó függönye előtt. Mielőtt azonban lesújthatott vón, a fenevad egy mozdulattal arrébb penderítette az útjábul az öreget. A medvelény a harcsa bajuszúhoz cammogott – széles hátán csak úgy recsegtek-ropogtak a belénőtt ágak, gallyak meg a megelevenedett aljnövényzet –, méretes agyaraival a testébe mart, majd magával ragadta az erdő mélyére a magatehetetlen alakot. Még sokáig visszhangzott körülöttünk az istentelen ember távolodó halálsikolya. Végezetül lecsapott ránk, túlélőkre a vihar is, bőséggel megöntözve a háború dúlta helyszínt, ahol légyottot adott egymásnak az ember, az ürdüg és a természet.
Ezek után mán nem sok mondandóm vagyon! Az öreg erdőpásztor ott helyben kiszenvedett, mielőtt bármit is tehettünk vóna érte. Hogy a medve csapása vagy a mellkasába fúródott golyó ölte-e meg, az Isten tudja! A végeredményt tekintve nincs is jelentősége. Tardos azon minutumban meghótt, hogy agyonsújtottam. Csöppnyi lelkiismeretfurdalást vagy részvétet sem éreztem iránta. A harcsa bajuszú Dakó sohasem került elő. Elnyelte őtet a Hargita. Az alattomos tatárképű meg ottan maradt a golgotája aljában szerteszét. Tán összeszedegették a darabjait nagy éhségükben az erdei állatok.
Áron megörökölte az erdőpásztori tisztséget és a fene nagy szótlanságot az atyjátul. Nemcsak a Dakót, hanem azt az életvidám fiút is magával ragadta aznap a hargitai rémmedve. Mintha apa és fia helyet cseréltek volna az Áron porhüvelyében. Én meg? Szeredára érve szögre akasztottam a csuhát, oszt belévetettem magam a világi életbe. Mindenkire másként hat a halál közelsége. Többé nem féltem, legfeljebb attul, hogy elmulasztok valamit, amit az élet nyújt. A gyávaságommal egyetemben azonban szívesen adtam vón még valamit: annak a lélektelen tekintetnek az emlékét. No, nem a medvéjét: azok a vérben forgó szemek csupán fájdalomról, dühről és elveszettségről tanúskodtak. A Dakóé azonban olyan vót, mint a feneketlen kút, amelyben egyenest a pokolra szánkázhatunk. Az ürdüg lajtorjája vót abban a szempárban, amelyen Belzebub közlekedik a két világ közt. Álmomban még ma is látom. Ilyenkor mindég rettegve ébredek, hogy reggelre kélve nehogy visszatükröződjék az enyimben.
Bányász Attila
*Édesanyám, édesanyám (románul)