Új filmje, a Tenet bemutatójának küszöbén visszatekintünk Christopher Nolan filmográfiájára az idő szemszögéből. Nézzük meg, hogy az író-rendező hogyan gyúrja, nyújtja, szabdalja és forgatja, mielőtt a Tenetben visszafordítja!
Nolan szeret játszani az idővel. Az idősíkok összekeverése már első nagyjátékfilmjében, a Követésben nagy szerepet kap, amit aztán A tökéletes trükkben fejleszt tökélyre: a naplóregény műfajának érzékeltetéséhez alkalmazott „napló-a-naplóban” jelenetekben előszeretettel járatja fel-alá főhőseivel egyetemben nézőit is az idő „Jákob lajtorjáján”. Később még messzebb megy, szinte a rögeszméjévé válik az idő: felszabdalja és forgatja (Mementó), átgyúrja, és elcsúsztatja a síkjait egymástól (Eredet, Dunkirk), majd a relativitását kihasználva elnyújtja és dimenzionálja (Csillagok között).
Visszajátszás - Mementó
Christopher Nolan már a 2000-ben készült Mementóban visszafordítja az időt. Persze csak képletesen, avagy filmtechnikailag: maga a történet időrendje lineáris, de az elbeszélés módja szokatlan, mivel a rendező visszafelé meséli el – a sztori végével kezdi, és a játékidő előre haladtával érünk el szép lassan az elejéhez. Nolant nem holmi művészi megfontolás, hanem a gyakorlatiasság vezeti: nézőként így élhetjük bele magunkat legjobban a főszereplő helyzetébe. A Mementó főhőse, Leonard anterográd amnéziától szenved: nincsen rövid távú memóriája, képtelen felidézni a néhány percnél korábbi eseményeket, azok folyamatosan kihullanak a fejéből. Ettől függetlenül tudja, hogy ki ő és honnan jött (a hosszú távú memóriájával nincs gond), de a traumája óta képtelen új dolgokat megtanulni, megjegyezni.
Leonard nyomoz, elszántan keresi a felesége gyilkosát. Az ő állapotában ez korántsem egyszerű: polaroid felvételek, kézírásos jegyzetek és a saját testére varrt üzenetek a támpontjai a szisztémának, amely mozgásban tartja az élet országútján. Nolan a visszafelé építkezéssel tökéletesen képes megragadni és visszaadni Leonard állapotát, amelybe a néző is könnyedén belehelyezkedik: a film rövid jeleneteiben a főszereplővel együtt botorkálunk emlékek híján az ide-oda felskiccelt jegyzetek, aktuális történések és alkalmi társak útvesztőjében, és próbáljuk összerakni, hogy hogyan jutottunk el idáig. Ugyanazt tudjuk, amit Leonard (ez nem teljesen igaz, mert mi már a végkifejlettel is tisztában vagyunk, szemben vele), nem tudjuk, mi történt korábban vele, csupán azt, hogy mi fog. Aztán a következő jelenettel korábbra ugrunk az időben, hogy ugyanaz a helyzet vagy személy egészen más színben köszönjön vissza, miközben a kirakós darabjai szépen kerek egésszé állnak össze.
Ez a „fonák” filmes szerkezet több játékteret enged az alkotóknak, hogy eljátszhassanak szituációkkal és karakterekkel. Ugyanakkor – pont ebből fakadóan – nem elég egy szimpla lineáris sztorit leforgatni, szétvagdosni, majd fordítva összerakni. Megváltozik a történet dramaturgiája, máshol helyezkednek el a drámai csúcspontok és persze a karakterek jellemfejlődésére is kihat.
„Hogyan gyógyulhatnék meg, ha nem érzem az időt?”, teszi föl a kérdést Leonard, aki múlt és jövő híján megfoghatatlan időnkívüliségben robog át a jelenen. Mintha nem lenne több külső szemlélőnél a saját életében, amelyhez utolsó, végletekig elvékonyodott szálként csupán a hite köti. A hit abban, hogy van értelme annak, amit tesz. Még ha a miértre nem is emlékszik. A hit önmagában. Még ha nem is teljesen biztos benne, hogy ki is ő valójában.
Mélyen az Elm utcában - Eredet
Nolan az Eredettel az idő relativitását kiterjesztette az álmokra is. A sztori alapötlete valójában roppant egyszerű: egy gondolatot kell elültetni a delikvens fejében. Az oda vezető út azonban már korántsem az: Nolan ehhez egy pszicho-heist mozit rakott össze, azaz a klasszikus rablásos filmet mélyen megmerítette a tudatalattiban. Az Eredet hősei tolvajok, akik ezúttal nem el-, hanem belopnak valamit az áldozat elméjébe úgy, hogy mélyen alászállnak az álmok földjére. Ennek eszköze az álom az álomban, amelyet Nolan – hatványozottan – új szintre emel.
Szürreálisan bonyolult filmes koncepciót tett le az asztalra, amelynek vászonra adaptálása – úgy, hogy kellő magyarázattal szolgáljon és még szórakoztató is legyen – elképesztő rendezői kihívást jelentett, és amelyet nagyjából sikerült is teljesítenie. Az Eredet legnagyobb kárvallottjai maguk a karakterek, amelyek a Leonardo DiCaprio által játszott főszereplőn, Cobbon kívül nem tűnnek többnek, mint álombeli kivetülések. De még ez is valahol Nolan koncepcióját szolgálja azzal, hogy a néző Cobb-bal együtt menthetetlenül elvész az álmok világában, eldőlő totem ide vagy oda.
A film legizgalmasabb pillanatai az álomszintek váltakozása: hőseink mind mélyebbre süllyednek alá egymás tudatalattijában, újabb és újabb világokra ébredve, úgy nő exponenciálisan a rendelkezésükre álló idő. Persze rég messze vagyunk már az eredeti tervtől (lásd: 1 hét az első álomszinten, fél év a másodikon, és tíz év a harmadikon), hála Malnak, Cobb holtában is renitens feleségének, aki rendre összekutyulja a cselekményszálat.
A játék az idővel ezúttal a feszültség forrásává válik: miközben szájtátva bámuljuk a felsőbb szinteken a belassított vagy épp nullgravitációban zajló eseményeket, addig hőseink kétségbeesve küzdenek, hogy az eltérő „időzónákban” relatíve egyszerre időzítsenek egy cselekménysort, a „lökést”. Nolan nem enged lazítást: filmje több szinten is veszettül pörög, egészen a legvégéig nem engedve meg nézőjének, hogy a moziszék karfájának fogásán engedjen. Az időfaktor Nolan-nél új szintre emelkedik, ezáltal megmentve az álmaikba csüggedten belegabalyodó hőseit.
Űrodisszeia – Csillagok között
A Csillagok közöttben Christopher Nolan a tudományos-fantasztikumot párosítja a szentimentalizmussal. Sokszor vádolták korábban az író-rendezőt, hogy alkotásai hidegek és gyakorlatiasak. A Csillagok közöttben ezzel szemben új dimenziót emel az érzelmeknek, mi több, relativitáson túli állandóként határozza meg, ezzel – sokak szerint – átesve a ló túloldalára.
A film valahol a zavarba ejtően ismerős közeljövőben játszódik: az élelmiszerhiánnyal és túlnépesedéssel küzdő Földön járunk, ahol a technológiai fejlődés zsákutcába jutott. Az ember többé már nem az eget és a horizontot fürkészi, hanem a mindennapi megélhetésért a port túrja. Ám a túléléshez ez is kevésnek bizonyul, így végső kétségbeesésükben felfedezőket indítanak az űrbe. Az emberiség elvágyódik, ám az ismert fizikai törvények ennek gátat szabnak. Amit azonban nem lehet legyőzni, talán meg lehet kerülni: hol egy féregjárattal, hol meg egy fekete lyukkal.
Nolan Földön túli moziját ugyanazzal az indokkal szeretik és utálják: szimpatizálnak vele, mert valódi tudományos alapokra támaszkodik, és megvetik, mert ezekbe a tézisekbe aztán belehugyozza a monogramját. Ez a meghökkentő ambivalencia abból fakad, hogy az érzelmeket – amelyek az emberiség szempontjából egyébként nagyon is domináns befolyásoló tényezők – piedesztálra emeli. Mi több, fizikai dimenziót rendel hozzá, ezáltal szolgáltatva megoldást a történetéhez. Emellett érzéstelenítő nélkül boncol fel egy félrement apa-lánya viszonyt, amely emocionális cunamiként sodor magával minden létező fizikai törvényt és axiómát.
Az einsteini relativitás szolgáltatja a Csillagok között problémáját és a megoldását is egyben: ami a fekete lyuk közelében tartózkodó űrtörők (értsd: űr-úttörők) számára egy óra, az a Földön akár hét évet is jelenthet. Ezt nevezem én versenyfutásnak az idővel: a főszereplő Coopernek minden lépést meg kell fontolnia a mélyűrben, ha meg akarja menteni a Földön maradt családját. Szerencsére a gravitáció közbeszól, és az eseményhorizont feltárja titkait.
Nolan az időt már nemcsak, mint eszközt veti be: immár főszereplővé válik. A végletekig elnyújtja, viszonyítási pontot rendel hozzá. A fura urává válik. Nolan kezei közt az idő értelmet nyer.
Akik csak haza akartak menni - Dunkirk
A Dunkirk Nolan legtávolságtartóbb, legszemélytelenebb alkotása. Nem enged azonosulni egy karakterrel sem, a nézőt a tehetetlen szemlélő álláspontjába kényszeríti. Ezzel a háborús gépezet érzelemmentes embertelenségét hangsúlyozza, az ember legpokolibb vívmányát darálóvá degradálva. A háború őrlőfogai nem csak a húst tépik cafatokra, de a pszichét is, kizabálva az emberből a lelket. Az idő most ellenséggé válik – szenvtelen múlása másodpercekre szabdalja az életet. Minden másodperc pontot tesz egy élet végére. Minden további másodperc annak hiábavalóságáról regél. Az óraketyegés valójában a daráló hangja. Őrjítő szenvtelensége az ember tragédiája.
A Dunkerque-nél történtekről, bár a háború egyik meghatározó mozzanatát van szó, keveset szól a fáma. Talán azért, mert „megalázó” menekülésről szól: 1940-ben a német haderő a La Manche-csatornáig szorította vissza a szövetséges erőket, akik ott aztán az evakuálásig csapdába estek. Nolan azonban győzelemként prezentálja: az összetartást és az összefogást ünnepli, amikor a haza ment el a fiaiért a háború pöcegödrébe. A tervezett 45 ezer helyett 300 ezer szövetséges katonát mentettek ki a Dinamó-hadművelet keretében, amellyel megváltoztatták a háború kimenetelét.
Nolan a Dunkirkben ismét sutba vágja a történetmesélés hagyományos(an unalmas) lineáris szerkezetét, és három részre szabdalja a cselekményt, más-más időintervallumot rendelve hozzájuk. Hősei földön, vízen és levegőben küzdenek, céljuk nem a háború megnyerése, hanem mások életének a megmentése. A film egy hét, egy nap és egy óra eseményeit meséli el, precízen, a nagy drámai fordulópontoknál összevágva, amelynek eredményeképpen Nolan szinte embertelen feszültséget és tempót diktál.
A helyszínváltásoknál észrevehetetlen, ahogy (persze csak képletesen) gyorsul/lassul az idő, és bár olykor egymást is keresztezik a különböző idősíkok, a mi nézőpontunk „örök állandó”. Nézőként csak siklunk téren és időn át, ahogy Tom Hardy Spitfire-e szeli a levegőt a film végén. Azonban ez az állandóság is csak viszonylagos (relatív), erre figyelmeztet a jelenetek alá be-bekúszó könyörtelen óraketyegés. Egyszer a Spitfire is – velünk együtt – talajt fog. Nincs tovább. Az óra másodpercnyi pontot tesz, de aztán – nélkülünk – ketyeg tovább.
Nolan, az időutazó
Nolant sajátos időkezelése kiemeli a mai filmes rendezők közül. Most már tényleg csak az hiányzik a repertoárjából, hogy visszavigyen minket az időben. A Tenet várólistás: hamarosan újra beülhetünk kedvenc rendezőnk mellé az audiovizuális hullámvasútba, hogy a karfát szorongatva magunk mögött hagyjuk a valóságot. Vigyázat, kihajolni veszélyes! A rendező által diktált tempótól letépheti a menetszél az idealizmusunkat.
Nolan eltévedt utazó, aki fáradhatatlanul kutatja az idő mibenlétét, hogy visszajusson valahova. A múltba? Az álmok földjére? Vagy a csillagok közé? Talán már ő sem tudja. De az elmúlt két évtizedben sűrűn helyet adott nekünk maga mellett a varázsszőnyegén. Mi, nézők meg azóta is minden újabb alkalommal visszavágyunk.
