1997-ben szinte egyszerre készült el Martin Scorsese Kundunja és Brad Pitt Hét év Tibetben című filmje, amelyek betekintést engednek a „világ tetején” élő nép és vezetőjük vallási hagyományokról és elnyomásról szóló történetébe. A dalai láma globális szerepvállalása és Tibet függetlenségi törekvése szorosan egybeforrt. Utóbbi egyébként olyan, mint a homokos tengerparti fövenybe írt mondat: mielőtt pont kerülhetne a végére, mindig elmossa a történelem.
Aki olvasott már Leslie L. Lawrence-kalandregényt, az tisztában van vele, hogy a „rinpocse” becses személy, a „damaru” szellemdob, és a tibeti tea annál ízesebb, minél avasabb a benne úszkáló jakvaj (innen is kösz, Laci bácsi). A dalai lámáról viszont szinte mindenki hallott már hazánkban, még ha az a többség számára kevésbé világos is, valójában ki ő, és hogy merre van az a bizonyos Dala, ahol ő láma. Elárulom: sehol, ez ugyanis csupán egy cím, amelyet a XVI. században ragasztott rá a mongol uralkodó a harmadik megtestesülésére. A „dalai” jelentése: „óceán”. A Bölcsesség Óceánja. És hogy ki ő? Ha azt mondanám, senki, akkor azt hiszem, Őszentsége ujjongana a legjobban, és talán még barátságosan hátba is veregetne: a tibeti buddhizmus alapja ugyanis az én teljes feladása.
Önéletrajzon túl
A Cartaphilus Könyvkiadó nemrég jelentette meg Alexander Norman dalai lámáról szóló életrajzát. Miben több ez, mint Őszentsége kilencvenes években megjelenő „önéletírása”, a Száműzetésben – Szabadon? A választ maga a dalai láma adja meg önéletrajzának előszavában: az írásakor nem álltak rendelkezésére bizonyos források, így Őszentsége csak a saját emlékezőtehetségére hagyatkozhatott.
Norman életrajzi kötete ellenben nemcsak behatóbban foglalkozik a gazdag életút állomásaival, hanem történelmi és politikai kontextusba helyezi, ráadásul figyelmet fordít a tibeti filozófiára és spiritualizmusra is; olyan dolgokra, amelyek egyrészt a dalai láma számára evidensnek tűnhettek, de nyugati szemmel bővebb magyarázatot igényelnek, másrészt szervesen hozzátartoznak a dalai láma intézményéhez. Norman munkája ebből a szempontból hiánypótló alkotás, és jól kiegészíti az önéletrajzot.
Hogy ki is a dalai láma? Mit tett le az asztalra? Hogyan lett egy állattenyésztő fiából egy elnyomott ország vallási és állami vezetője, idővel pedig ünnepelt világsztár?
Reinkarnáció és tibeti önigazolás
Míg a mi szemünkben Tendzin Gyaco, a dalai láma egy jóindulatú vallási vezető, aki elszántan küzd a népe függetlenségéért, addig a tibeti buddhizmusban ő egy olyan isteni lény, aki hozzásegíthet a kedvezőbb újjászületéshez. A dalai lámák reinkarnációi a XIV. századig vezethetők vissza. A reinkarnáció a közhiedelemmel ellentétben nem lélekvándorlást jelent (a tibeti buddhizmusban nem használják a lélek vagy az én fogalmát), hanem inkább „tudatfolyamhoz kapcsolódó felhalmozódott karmáról van szó, amely testet ölt az egyénben, majd továbbadódik”. Minden érző lény képes az újjászületésre, a reinkarnáció viszont a kiváltságosok osztályrésze, akik már elindultak a megvilágosodás útján.
Más tévhitet is eloszlat Norman a könyvében: a kommunizmus előtt Tibet nem éppen a csendesen imádkozó szerzetesek országa volt. Érdekes a buddhizmus viszonya az erőszakhoz, legszemléletesebben ezt egy Buddha-történet ecseteli a Dzsátaka mesékből: Buddha egy napon egy hajón utazott, amikor tudomására jutott, hogy egy utas el akar pusztítani mindenkit a fedélzeten. Mivel a hajón tartózkodók szent emberek voltak, közel a megvilágosodáshoz, bizony kemény büntetéssel kellett volna számolnia a leendő tettesnek a következő életében. Buddha megölte ezt az embert, hogy megkímélje a sorsától, és egyben megmentse a többi utast. A tanulság: megfelelő indok igazolhatóvá teszi az erőszakot.
