Hiába asszisztált fél Hollywood, bárányból nem lesz ordas… meg kutyából sem szalonna.
Ez az a film, ami valószínűleg sohasem készült volna el, ha Taylor Lautner nem az, aki. Vagy legalábbis nem vele. De kicsoda is ő? Stephenie Meyer nagysikerű bestsellerének, az Alkonyatnak /Twilight/ a filmes adaptációjában a fő konfliktust adó szerelmi háromszög egyik csúcsát jelentő Jacob megformálója: női szemeket gyönyörködtető, kigyúrt férfitest, vastag szemöldök, kisfiús tekintet és örök második hely Robert Pattinson mögött, – nagyon úgy tűnik – minden téren. Míg Pattinson az Emlékezz rámban meggyőzően bizonyította, hogy ott a helye Hollywoodban, addig Lautner barátunk mostani akciófilmjével bakot lőtt. A mélyvíz, amibe dobták, összecsap a feje fölött, és a mellékszerepekbe száműzött „nagy öregek” sem képesek megmenteni.
Lautnernek nem az Alkonyat volt az első filmje, amivel debütált. Robert Rodriguez 2005-ös családi mozija, a Cápasrác és Lávalány kalandjaiban a címszerepet játszotta, még méretes kar-, és mellizmok nélkül. A meglehetősen felejthetőre sikerült mozi után az Alkonyat hozta meg számára az igazi világhírt, s vált a tinilányok faliposztereinek központi motívumává. Jelen sorok írója egészen odáig merészkedik, hogy az Alkonyatbeli szerepe még jól is állt neki, sőt, a producereket is megérti, akik láttak benne rációt, hogy egy saját filmet kapjon, alkati adottságaiból fakadóan rögtön egy akciómozit, a biztonság kedvéért néhány nagyformátumú színésszel.
A film elején feltűnő Lautner karakteréről, Nathan Harperről rögtön kiderül, hogy mennyire tökös srác. A buli kedvéért lazán meglovagolja az autó motorháztetejét, s némi sörrel jól feltankolva érkezik meg a helyi buliba, hogy haverjaival felcsípjenek néhány csajt. A szinte kötelezően ellőtt „ex-csaj új pasijával” való meglepően (és szó szerint) vérszegény kötözködéses belépőt követően azonban meglepetéssel konstatáltam, hogy Harper barátunk amolyan igazi tini: elsősorban a szája nagy, a lányokkal szemben még bizonytalan, hiába a kölyökkutya-tekintet és a formásra gyúrt felsőtest, az elsők a haverok. Ezzel nem is lenne baj, de ez a bulizós rész nekem nagyon nem jött be, annyira művire és mesterkéltre sikerült.
A sztori és a karakter hiteltelen volta a történetvezetéssel tovább erősödik, amikor másnap reggel a kert végében a Harperék, apa és fia – hát, nincs mit finomkodni ezen! – a szart is kiverik egymásból, Anya elnéző tekintetének kereszttüzében. Itt már komolyan azt hittem, ez valami paródia, de sajnos nem, az alkotók halálosan komolyan vették magukat. Jason Isaacs – az Apa – viszont eddig ebben a szerepében tetszett a legjobban, néhány elnagyolt részletben felvázolt karaktere jobban bejött, mint a Harry Potter–filmek Lucius Malfoya. Maria Bello Anyaként kissé távolinak tűnt, de még mindig ezerszer hitelesebben hozta a figuráját, mint Lautner barátunk.
A film nagyon elhúzza a karakterek bemutatását. A helyzet az, hogy aki akciómozira vált jegyet, az rögtön az események sűrűjében szeretné érezni magát, minél több akcióval. Nekünk azonban még végig kell szenvedni a romantikus szál bemutatását, és ekkor már feszengeni kezdek a széken. Lily Collins tulajdonképpen méltó párja Lautnernek: ugyanolyan halovány, mint ő. Nem tudom, hogy Tarsem Singh mit látott meg benne: aranyosnak aranyos, de ennél nem több… remélem, hogy a Hófehérke címszereplőjeként a vizualitás nagymestere többet ki tud hozni belőle.
Amikor Harper/Lautner ráébred, hogy ő nem is az, akinek addig hitte magát, végre beindul a pörgés. A film zenéjét díjaznám, a recsegő gitár elég jól szól az akciók alatt. Hamarosan nemcsak az alvilág, hanem a CIA is Lautner nyomába szegődik, aki a fene tudja, miért, de magával vonszolja Lily Collins karakterét is. A filmben több ismerős arc is feltűnik, akik ugyan rutinszerűen játszanak, de még így is feldobják a mozit: Sigourney Weaver, Alfréd Molina és akinek külön örültem, a svéd A tetovált lány moziból személyesen Mikael Nyqvistnek.
A történet innentől kezdve tipikus menekülős mozi lenne (Harrison Ford A szökevénye óta mindegyik puszta kópia, Palahniukosan fogalmazva: “a másolat másolatának másolata”), ha nem szakítanák meg teljesen felesleges, drámainak és romantikusnak szánt jelenetek, amelyek majdhogynem kínosan semmitmondóan hatnak a mindössze egyetlen arckifejezést ismerő Lautnerrel. Ráadásul az akciójelenetekkel a már megszokott hibába esnek: túl közelről fotózzák. De komolyan, miért nem lehet nagytotálban verekedni, ahol minden mozdulatot lát és kiélvez a néző?! Miért kell ilyen feszesre vágni a filmet? Miért a közelikkel kell megszabni egy akciójelenet ritmusát?
Visszatérve a történetre: sajnos, ezer és egy hasonlót láttunk már. De még ezzel sem lenne baj, hiszen egy sablon sztori is kivitelezhető minőségileg (lásd például az Elrabolva Liam Neesonnal), de itt ez sem jön össze: John Singleton, aki korábban olyan filmeket rendezett, mint a Fekete vidék, Shaft, Négy tesó vagy A lánc, most rossz lóra tett.
Összefoglalva: Taylor Lautner nagy kiugrása lehetett volna, de sajnos egy teljesen felesleges film született. Semmitmondó, logikai bakiktól hemzsegő tucatsztori, pocsék akciók és még pocsékabb főszereplők, egyedül a mellékszereplők meglehetősen rutinos játéka tartja középszeren a filmet. Kíváncsi leszek, hogy Lautner karrierjére hogyan fog ez kihatni, de az az érzésem, hogy az Alkonyat következő része majd valószínűleg helyrebillenti az ázsióját Hollywood berkeiben (hát, nem – a szerk. 2022).
Publikálva: filmtrailer.hu (2011. szeptember 27)