Az Amerika Kapitány: Polgárháborúban bemutatkozó, közkedvelt, barátságos és meglehetősen hányatott sorsú szuperhőst a Marvel sikeresen adaptálta moziverzumába! Nemcsak a legjobb Pókember-filmet, de egyben az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb Marvel-darabját üdvözölhetjük benne! Isten hozott itthon, pókarc! Megérte rád (ennyit) várni!
A ’70-es évek végének “pók” reneszánszát követően jó két évtizeddel később a Sony leporolta a piros-kék kosztümöt, és Sam Raimi rendezőt kérte fel, hogy álmodja vászonra a XXI. század Pókemberét, aki aztán “közkedvelt és barátságos” szellemben tiszteletét is tette a vásznon. Tobey Maguire “naívája” hálóra kapott, ám trilógiává érése a széria kifulladását hozta magával. Olyannyira, hogy a betervezett, de folyton csak halogatott 4. rész végül lefújásra került, ám a stúdió nem volt hajlandó elengedni az aranytojást tojó tyúkot aranyat “petéző pókot”, és inkább újrafazonírozva újraindította a franchise-t. A Marc Webb rendező nevéhez fűződő duológia már a trendnek megfelelően sötétebb hangvétellel és önmarcangolóbb főhőssel tért vissza. Sokáig lehetne boncolgatni a “csodálatosként” – pedig korántsem az! – felcímkézett részek hibáit, két dolgot azonban leszögezhetünk: Andrew Garfield személyében az egyik – ha nem a! – legjobb Peter Parkert láthattuk megelevenedni a vásznon, és a vele szembe állított – egyébként klasszikusnak számító! – antagonisták (Gyík, Electro, Zöld Manó és Rhinó) kritikán aluli adaptálása jellemezte ezeket az etapokat.
A Sony, levonva a következtetéseket, végre asztalhoz ült a Marvellel, amelynek folyománya a sokatmondó címmel futó új rész, és a Bosszúállókhoz rendhagyó módon becsatlakozó hálószövő. Bevallom, én nem voltam oda a pókarc polgárháborús, “agyonrenderelt” belépőjéért, sem Tom Holland infantilisnak ható Peter Parkerjéért. De így utólag elismerem, hogy jó döntés volt a Marvel részéről, hogy nem ment végig ismételten Parker Pókemberré válásán – vagy legalábbis nem úgy! –, mint a korábbi szériák, hanem húzott egy határt, ahonnan aztán (in medias res) veszett építkezésbe kezdett, és új, a korszaknak megfelelő motivációkkal ruházta fel a főhősét. Igen, hozzá kellett már nyúlni Pókember bejáratott, avittas sztorijához – még ha ennek Parker életének legfontosabb fordulópontja, Ben bácsi halála látta is kárát (egyébként nem írták ki, csak egyszerűen nem kerül szóba!) -, és ezt a stúdiónak a lehető legjobban sikerült átfazoníroznia. Peternek most is fel kell nőnie a feladathoz, de ezúttal más megvilágításban: Parkernek is kell maradnia, felelős – felnőtt! – döntést kell hoznia a saját életéről! És ezt komoly üzenetnek érzem a mai fiatalság felé!
Mielőtt azonban elvesznénk a levonható tanulságok sűrűjében, mindenképpen tisztázandó, hogy ez nem egy komor hangvételű, a realizmus talajára kényszerített produkció, hanem egy könnyed, szellemes, igazi nyári popcorn mozi, ami nem látja sötéten a maga világát! Már a film indítása is megkapó: a “szelfizésre” a képregényekben is előszeretettel kapható Pókember videónaplóban számol be a Bosszúállókkal való nagy kalandjáról, ezúttal a másik oldalról, a bennfentes szemével mutatva be az eseményeket, amelyeknek kivonata Parker rendhagyó kapcsolata Happy-vel (ezt egyébként meg is nézhetitek itt, a film első négy percét közreadta a stúdió). Már a Polgárháborúban megtapasztalhattuk, milyen szórakoztató az összhang az ifjú Pókember és Tony Stark között, ez a film teljes egészén végigvonuló, sajátos mester-padawan viszony adja a Hazatérés sava-borsát.
Parker ugyanis még gyerek! 15 éves, aki még örömmel ül le a haverjával összedobni a háromezer darabos LEGO Halálcsillagot, (távolról) ismerkedik a másik nemmel, suliba jár, tanulmányi versenyre készül, nincs jogsija, és még totál bizonytalan az élet kisebb-nagyobb dolgaiban. És ez a gyerek húzza magára a pókjelmezt, hogy a Stark gyakornoki program keretein belül hát, izé, néniket igazítson útba, cicákat hozzon le a fákról, kézre kerítsen egy “feltételezett” biciklitolvajt és számos mulattató baki után zsebre tegyen néhány, felspécizett fegyverekkel rohangáló ATM-fosztogatót. A Hazatérés magánéleti szálja tinifilmként is megállja a helyét, működőképes, de persze a hangsúly a szuperhős vonalon marad.
Pókarc a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb beletenyerel valamibe: az utcán megjelenő spéci fegyverek felkeltik az érdeklődését, ami egy kezdetben arctalan, majd (fém)szárnyakra kapó árnyékra irányítja figyelmét. Mint már fentebb volt szó róla, a Webb-duológia egyik hátulütője a főgonosz(ok) megválasztása és implementálása volt a történetbe. A Hazatérés ebben is remekel. A Keselyű az örök Batman személyében csap le: Michael Keaton lehengerlő vehemenciával testesíti meg. Keselyű karaktere még menőbb, ha leveszi az egyébként vadászpilótákat megidéző maszkját: Keaton gazdag színészi eszköztárát vonultatja fel. Üdítően hat végre egy olyan antagonista egy szuperhősfilmben, akinek a világ elveszejtésén kívül sokkal földhözragadtabb indokai vannak. Még valahol szimpatizálhatunk is a karakterével, hiszen valószínűleg valamennyien kerültünk már hozzá hasonló helyzetbe: elszipkázzák előle a lehetőséget, kirántva ezzel a lába alól a szőnyeget.
A film megvalósítása remek, Jon Watts rendező biztos kézzel fogja a gyeplőt, és nagyon is tudja, hogy mit akar! Talán a film végi “hadd-el-hadd” az egyetlen, ami kissé káoszba fullad, illetve a harc kimenetele bizonyul kissé erőtlenre, de ezt nem kívánom felróni a produkciónak! Kitűnő ötletnek bizonyul, hogy Parker jelmeze sufnituning helyett Stark laborjából érkezik, számos mulattató geg forrása, és ráadásul baromi jól néz ki! Hasonló a helyzet a többi jelmezzel – tök jó, hogy Keselyű nem valami pizsamát, hanem pilótaszerkót visel! – és díszlettel is. A vizuális effektek marveli minőséget képviselnek – a DC-nek ehhez is még fel kell nőnie! -, az akciószekvenciák kellően látványosak.
Bár kezdetben voltak kétségeim afelől, hogy Pókember egy kész közegbe érkezik, a Marvel végül elsőrangúan oldotta meg derék hálóvetőnk beemelését filmes univerzumába. A Hazatérés mindenképpen moziban nézős, igazi szélesvásznú, felhőtlen szórakozás, amely igenis tud újat mutatni, mer humoros lenni, nem húzódik a mai trendnek megfelelően árnyékba. Számomra, aki már kezdek beleunni a képregény-adaptációs dömpingbe, az utóbbi 5-6 Marvel-film legkiemelkedőbb alkotása, méltó egy igazi hazatéréshez.
A film végén két stáblistás jelenet is van, tessék TÜRELEMMEL végigülni! Nem hiába ez az egyik legnagyobb erény! #RespectCaptainAmerica
Publikálva: filmtrailer.hu (2017. augusztus 15)