Ebben a túlfűtöttnek távolról sem nevezhető „erotikus” thrillerben Ewan McGregor, Michelle Williams és Hugh Jackman öleli egymást egyre szorosabban. A néző pedig ott marad – hoppon! – velük is egyedül.
Jonathan (Ewan McGregor) félénk, visszahúzódó fiatalember, aki a számok bűvöletében él: könyvvizsgálóként dolgozik, kliensei tőkeerős nagyvállalatok közül kerülnek ki. Életét a munkája tölti ki, napi 12-14 órákat „robotol”, magánéletre szinte semmi ideje nem marad.
Minden megváltozik, amikor megismerkedik Wyatt Bose-zal (Hugh Jackman), a nagymenő ügyvéddel, aki igazi extrovertált személyiség, teljesen ellentéte Jonathan-nek. Wyatt fölkarolja újdonsült cimboráját: segít neki „ellazulni”, együtt vetik bele magukat az éjszakába. Jonathan-t teljesen elbűvöli New York számára eddig ismeretlen oldala: a többezer dolláros öltönyök, a gyönyörű nők, az elit szórakozóhelyek világa.
Egy fatális „véletlen” folytán főhőseink összecserélik telefonjaikat, és fény derül Wyatt titkára: a férfi egy elit klub tagja, amely különleges szexpartner szolgáltatást nyújt. A tagok teljes inkognitóban hívhatják föl egymást, hogy minden érzelem-, és bonyodalommentes, párórás légyottban éljék ki vágyaikat. Jonathan beleveti magát ebbe a látszólag következmények nélküli, hedonista világba, és nyakig merül az élvezetekbe: minden nap más és más nővel tölti az estét, míg végül őt is utoléri végzete, és beleszeret az egyikükbe. A lángoló szerelem a klub összes szabályának megszegésére sarkallja barátunkat, de vajon ezek megszeghetőek-e büntetlenül? Vagy valami más áll a légyottjukat kísérő sötét események hátterében? Jonathan versenyt fut az idővel, hogy megmentse egy lány életét, akiről semmit sem tud, csak azt, hogy a neve S-sel kezdődik.
Az elsőfilmes Marcel Langenegger egy „erotikus” thrillert tett le az asztalra, amelyből pont az erotika hiányzik. Ugyanakkor, egy másik nézőpontból vizsgálva, Langenegger filmjének kezdő képsorai rögtön meghatározzák a film alaphangulatát, és egyben fő mondanivalóját: magányos fiatalember dolgozik késő este a lenyűgöző, de egyben rideg fém és csillogó üveg panorámát nyújtó, „spártai” berendezésű irodában. A film alapmotívuma az elidegenedés érzése, amely áthatja a képkockákat, és pontosan ez nyilvánul meg a kezdetben talán izgatónak tűnő, de valójában a legmélyebb kétségbeesést megtestesítő szex klubban, ahol csupa XXI. századi „szingli yuppie” keresi a „boldogságát”: a napi 12 órás meló és a csillogó nagyvárosi életvitelük fenntartása mellett már nem éreznek elég erőt magukban valódi kapcsolatok kialakítására; a röpke másodpercekben mérhető testi gyönyörök közepette valójában az ürességet élik meg, saját boldogtalanságukba fásulnak bele.
Rémisztő és életidegen ez a közeg, és félő, hogy nem pusztán fikció: nagyon is elképzelhető, hogy ilyen mikroközösségekbe tömörülnek azok az emberek, akiknek mindenük (?) megvan, csupán a valódi boldogság elérhetetlen számukra. Ez köszön vissza a vászonra festett, olykor meglepően üres és szenvedélytelen érintésekben. Ez nem erotika, ez valami más, sokkal szomorúbb dolog, és így lesz az „erotikus” thrillerünkből drámai felhangokkal tűzdelt krimi.
Maga a hangulat adott. Sajnos, a történet már nem annyira. Már a film felénél nyilvánvaló, merre tart a cselekmény – ez a krimi halála! A hangulatfestő kezdést követően sablonossá, rutinszerűen vázolt klisék halmazává válik a film, és „csúcsosodik”, vagy inkább laposodik el a végkifejletig.
Egyedül McGregor és Jackman színészi játéka az, ami elviszi hátán a filmet. Mindenki „Obivan-ja” már-már rutinosan hozza a félénk könyvvizsgáló figuráját, ahogy „Wolverine-ünk” is hitelesen alakítja a vagány, nagyvilági életet élő ügyvédet.
Szépen fényképezett képsorai hátán Djawadi zenéjére úszunk a csupa üveg és fém felhőkarcolók fölött. A hangulat azonban kevés, ha a forgatókönyv pocsék. Mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, mit is akarnak: drámát vagy krimit? A legtöbb esetben a műfaji keveredés hasznára van az alkotásnak, itt viszont a kevesebb több lett volna… vagy fordítva? Ezt mindenki döntse el maga.
Megjelent: saját blog