Stephen King regényadaptációi a reneszánszukat élik. Televíziós sorozat formájában kajtathatunk egy tömeggyilkos nyomában a „nyugger” hekussal (Mr. Mercedes), utazhatunk az időben, hogy megakadályozzuk a Kennedy-gyilkosságot (11.22.63) és számos klasszikus King-karakter társaságában ellátogathatunk a borzalmak másik városába (Castle Rock). Tavalyelőtt a Krajcáros száműzött minden bohócfóbiást a mozikból – idén ősszel érkezik a folytatás –, most pedig a Kedvencek temetőjében áshatunk jó mélyre, hogy a felszínre törjön a rettegés.
Amiről nem beszélünk
A Kedvencek temetője (eredetileg Állattemető címmel jelent meg magyarul könyv alakban, most az újrakiadás már filmes címet és borítót kapott) története egyidős velem. Tizenévesen ez volt az első könyvem Stephen Kingtől. A fülszöveg mindig is kissé hatásvadásznak tűnt: „az író egy ideig vonakodott befejezni, mert maga is olyan rettenetesnek találta”. De amióta apa lettem – pláne miután gyomorgörccsel és a könnyeimet nyelve végigküzdöttem magam Christopher Nolan Csillagok között című filmjén –, végre megértettem, mitől is borzadt el az író: nem a hazajáró élőhalottakon, még csak nem is a vérbő naturalizmuson, hanem e klasszikus mondat „királyi” mélységekbe történő adaptálásán: „szülőnek nem való gyermekét temetni.”
Valószínűleg nincs is ennél nagyobb veszteség a világon (legalábbis amit én el tudok képzelni). A szülőség empatikusabbá teszi az embert. Nyitottabbá. És egyben érzékenyebbé (egyesek szerint ez helyzetfüggő, mások szerint meg a gyerekek számával fordítottan arányos).
A Kedvencek temetője a halálról szól. A halál tényének az elfogadásáról. Hogy hogyan tekintsünk rá egy természetes folyamat részeként. Arról, hogy mikor és hogyan beszélgessünk el róla és értessük meg a kisgyermekkel: a halál nem egy mumus az ágy alól, nem egy szörnyeteg, ami lesben áll, hogy bármikor elragadhassa őt vagy a szeretteit.
Még ha az esetek többségében mi magunk is ugyanígy éljük meg. Kényes téma ez, és az embernek – hál’ Istennek! – nem is jár állandóan azon az esze: bármelyik pillanatban meghalhat. Így is nehéz feldolgozni az irracionális halálfélelmet, hogy végül úgy tekintsünk a halálra, ami: az életünk mondatának végére kerülő pontként. Pont.
„Álatemető”
Így van ezzel Louis Creed is, aki a nyugodtabb élet reményében költözik családjával a nagyvárosból a harmonikus vidéki környezetbe. A követhetetlenül felgyorsult világból kilépve kicsit le akar lassulni, és többet foglalkozni a szeretteivel. A közeli campuson vállal munkát orvosként, miközben feleségével, Rachellel, valamint két gyermekükkel, Ellie-vel és Cage-dzsel berendezkednek új otthonukban. Összebarátkoznak a szomszéd kisöreggel, Juddal is, aki a helyi sztorik kimeríthetetlen tárháza. Ő mesél a forgalmas országútról, amelyen az olajszállító tartálykocsik számos kisállat életét követelik, és a birtokuk végében található „álatemetőről”, ahová a környékbeli gyerekek temetik elpusztult kedvenceiket. Hamarosan a Creed-család is kénytelen igénybe venni a kedvencek temetőjét. Jud súlyos titkot oszt meg Louis-zal a helyről, amely hatással lesz mindannyiuk életére. Egy nap pedig Cage „szaladni kezd pici lábain az országút felé…”
Dráma?! Menj színházba!
Kinget rendkívül nehéz mozgóképre adaptálni, mert karakterei szédítő mélységekbe ereszkednek alá a saját lelkükben. Ezek a mélyreható karakterábrázolások adják sikerének a kulcsát, és nem a cselekmény. Filmre vinni viszont elsősorban a cselekményt lehet.
Akárcsak az 1989-es adaptáció, ez a mostani is „kivonatos” élményt nyújt, nem tudja visszaadni sem hangulatában, sem karaktereiben az eredeti koncepciót (szemben például a tavalyelőtti Az remake-kel).
