A DC a Shazam!-mal 19-re húzott lapot, és a számtalan “üresjárat” után végre szívet növesztett.
A Shazam! az lett a DC-nek, ami a Pókember Hazatérése a Marvelnek: VIP-jegy a XXI. századba és egyben kulcs az új generáció szívéhez. S közben egy pillanatig sem érezzük úgy, hogy egy Marvel-koppintásnak lennénk szemtanúi. A DC levetkőzte az izzadtságszagú megfelelni vágyást, és elkészített egy saját lábán megálló, young adult vígjátékot. A leginfantilisebb szuperhőse vászonra adaptálása a stúdió régóta várt coming outja: “segítség, felnőttem!” A Marvelhez most már biztosan.
Ehhez nem kellett mást, csak építkezni. Most amúgy sem működhetett (mondjuk, eddig sem), hogy csak bedobnak egy nagy nevet (Batman, Superman) vagy letaglóznak a látvánnyal (Aquaman). Épkézláb karakter és motiváció – ez lebeghetett a készítők előtt, akik egészen mélyre nyúltak magukba és az idő kútjába, és ami az ujjaik közt fennakadt, a gyermekkori énjük és az örökbecsű ’80-as évek. Minden arany, ami fénylik. Még ha agyonkoptatott is, mint egy szitává szálazott farmer. Vagy a család elnyűhetetlen és örökérvényű témája, amelyet hiába vasaltak laposra és elcsépeltre “halálosabbnál halálosabb iramban”. A DC újra rátalált. És Az Igazság Ligája után 2 évvel végre életet lehelt belé. Csoda történt: a megalomán CGI-orgia helyett valami megmozdult. Dobogni kezdett mélyen a jelmez alatt.

Engem már a film nyitánya meggyőzött, hogy most valami különlegesnek leszek a tanúja: a Shazam! alig néhány perc alatt a bőröm alá bújva rálelt a gyermeki énemre, és aztán két órán keresztül csak suttogott és suttogott neki: “tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!” Bárki lehetsz, aki csak lenni akarsz. Még akár varázsló is, aki a gonoszt tartja sakkban. Csak. Mondd. Ki. Azt. A szót: család. Mert tulajdonképpen ezt jelenti a “Shazam” varázsszava (isteni hősök családja adja a szupertulajdonságait: Salamon bölcsessége, Hercules ereje, Atlas kitartása, Zeusz hatalma, Achilles bátorsága és Merkúr gyorsasága).

Billy teljesen átlagos kamasz. Egyetlen különleges képessége van: a makacssága. Mióta kiskorában egy vidámparkban elvesztette az édesanyját, egyik árvaház passzolja tovább a másiknak, mivel sportot űz a szökésből. Nem szórakozásból teszi: az édesanyját keresi. Legutóbb épp a Vasquez-családhoz kerül, akik “bennfentes” nevelőszülőként egész kis menhelyet vezetnek: Billy-n kívül öt, más és más etnikumú árvának biztosítanak szállást, ételt és szeretetet. Billy itt végre otthonra lelhetne, de szíve űzi-hajtja, hogy rátaláljon a “valódi” családjára. És ettől nem tudja eltántorítani az a fura öreg fazon sem, aki rátestálja a szupererejét, hogy megmentse a világot. E feladathoz és a hozzá tartozó varázserőhöz azonban fel kell nőni: fizikailag legalábbis. A hirtelen koravénné váló Billy-nek nemcsak a hét főbűnnel kell szembenéznie, hanem a felnőtté válással is.

Bejáratott klisék adják e film velejét, de olyan megkapóan gyúrták össze az egészet, amelynek lelke van. Érzed Billy magányosságát és elkeseredett szeretetre vágyását. Az árvákból verbuvált család suta összetartását és egymásra utaltságát. A “nyomi” Freddy elesettségét és a mögötte dobogó hatalmas szívét. Még az antagonista Sivana is határozottan körvonalazódik, ahogy a kisebbrendűségi komplexusát és a megfelelési kényszerét mások kihasználják. Egyedül Shazam lóg ki a sorból – alteregó ide vagy oda -, aki túltolt gyerekességével nekem örök rejtély marad. Az Apatow-i humor azonban ezúttal betalál, ami annyira más, mint a Marvelé, szinte frissnek hat. Amit a tizenévesek éppoly szórakoztatónak találnak majd, mint a felnőttek. Úgy tűnik, David F. Sandberg rendező nemcsak a frászt képes ránk hozni (Amikor kialszik a fény, Annabelle 2), hanem el is tud varázsolni.

Nincs itt baj a látvánnyal sem: kicsit az is a ’80-as éveket majmolja, ahogy az egész Shazam! bátran mer önirónikus lenni a szuperhős-mizériával szemben, amely újabban – hála a Marvel-moziverzumnak – trenddé nőtte ki magát. Ennek ellenpontja a Deadpool, és most már a Shazam! is. Ők azok, akik a nagyra fújt, és olykor már ízetlenné rágott rágógumit időről időre saját stúdiójuk arcába pukkasztják. Meg persze a miénkébe, nézőkébe is. Csak a miheztartás végett.
A Shazam! a DC nagy dobása. Vagy inkább dobbanása. Életjel. S ahol egy dobbanás van, ott talán több is lesz. A DC, jelentem, életben van. Ha mást nem, olykor majd kisüti Shazam. Hogy a stúdió szívét vagy a nézők agyát? Huhh, remélem, jut elég nafta mindkettőhöz!
Publikálva: filmtrailer.hu (2019. április 9)