Mi történt volna, ha a Titanic szerelmespárja, Rose és Jack esélyt kap a Sorstól, és együtt maradnak? Valószínűleg hasonlóan keresték volna a „szabadság útjait”, ahogy most April és Frank. Kate Winslet és Leonardo DiCaprio fájdalmasan gyönyörű romantikus drámája megmutatja a lyukakat a házasság szövetén.
Frank (Leonardo DiCaprio) és April (Kate Winslet) átlagos amerikai házaspár az ’50-es évek Amerikájában. Azonban pont ez a szürkeség nyomja rá bélyegét a kapcsolatukra. Frank ott dolgozik, ahol azelőtt az édesapja – ő az utolsó fogaskerék a nagyvállalati gépezetben, ráadásul utálja is a munkáját. April szintén boldogtalan, háziasszonyként a gyereknevelés és a házimunka között forgácsolja szét magát. Mindketten keresik a kitörési pontot: Frank alkalmi kalanddal, April amatőr színészkedéssel próbálnak fogást találni életükön, de egyre inkább elhidegülnek egymástól. Végül April javaslatára elhatározzák, hogy teljesen új életet kezdve Frank be nem teljesült álmainak földjén, Párizsban próbálnak szerencsét. Az elhatározás új lendületet ad kapcsolatuknak, ismét fellobog a már hamvába holt érzés, a szerelem, boldogan tervezgetnek, amikor váratlanul Frank megfeneklett karrierje hirtelen szárnyalni kezd, April pedig bejelenti, hogy várandós. Vajon megmaradnak-e a merész elképzelésnél, amely életet lehelt a kapcsolatukba, vagy megalkusznak, menthetetlenül visszasüllyedve a szürke hétköznapokba?
Hol van már a Titanic naiv szerelmespárja? Leonardo DiCaprio és Kate Winslet parádésat alakít ebben a drámában. Valódi hús-vér figurákat formálnak meg a kamera előtt, kerülve a giccset és a könnyed romantikát. Különösen Leo alakítása meggyőző. A Gilbert Grape-ben Johnny Depp orrpiszkáló kisöccse bizony időközben Hollywood legérettebb és legkeresettebb színészévé vált. A szabadság útjaiban különösen élvezetes a házastársi civakodások során nyújtott teljesítménye, ahogy Edward Norton-i magasságokba (á lá Amerikai História X) pörgeti magát dühében. Egyszerűen lenyűgöző! Talán még egy szerepében sem brillírozott így!
Kate Winslet introvertált személyiséget bemutató játéka, mely a drámai csúcspontokon szenvedélyes vulkánként tör ki és temet mindent maga alá, hogy aztán másodpercek alatt gleccserként dermedjen jégszilánkossá, tökéletesen kiegészíti Leoét. Amikor Frank többször is visszájára fordítja April szavait, sarokba szorítva ezzel az asszonyt, az Aprilt játszó Kate istenien hozza a zavart, darabjaira hulló, majd a következő pillanatban ismét megingathatatlan egységet alkotó Nő karakterét.
Sam Mendes, aki az Amerikai szépséggel robbant be a köztudatba, hogy aztán olyan remek történeteket tegyen le az asztalra, mint A kárhozat útja vagy a Bőrnyakúak, múltbéli hullámvasútba ültet minket. Remek korrajzot sikerült a vászonra festenie. Az ’50-es évek Amerikája szinte lélegzik Roger Deakins operatőr gyönyörűen megkomponált képein. Az alkotók ráérősen – ez egy lassú film – vezetnek minket az erkölcsileg súlyos végkifejletig.
Frank és April mellett a történet másik meghatározó karaktere a bolondokházából frissen szabadult, lelkileg instabil John Givings-t (Michael Shannon), aki átlátja Frank és April közös életének tragédiáját, és az ebből fakadó változtatási kényszert. Míg a család „normális” barátai értetlenül veszik tudomásul a külföldre költözés tényét, addig az elektrosokkolt matematikus tisztán látja a döntés mögött húzódó ok-okozati rendszert. A világhírű brazil író, Paulo Coelho a Veronika meg akar halni című regényében teszi fel a kérdést: kit tekintünk bolondnak? Hogyan fogalmazhatnánk meg, írhatnánk körül ezt az állapotot? Aki nem az aktuális társadalmi konvencióknak megfelelően viselkedik?
A szabadság útjai által fölfestett korban talán valóban csak egy bolond láthatta és érthette meg főhőseink életének reménytelenségét… de mi a helyzet ma? Mennyiben aktuális, időszerű ez az alkotás? Ha nem vagyunk elégedettek a saját életünkkel, vajon van-e erőnk változtatni ezen? Neked „mit jelent a boldogság”, hogy a Vanília égboltot idézve tegyem föl a kérdést? Mit teszel meg, meddig mennél el érte? Valóban az apró dolgok a legnagyobbak?
Talán nem is kell egy háromszáz éves vámpír szemén át tekintenünk a világra – lásd: Lestat A testtolvaj meséje című regényben -, hogy fölfedezzük, mekkora öröm maga az élet. Néha nem is kell több, mint hogy a nap melegen megcirógassa az arcunkat vagy behunyt szemmel hallgassuk a nyárfák susogását a feltámadó szélben… Kérdem én, vajon ki a nagyobb bolond: aki az élet szépségeire rácsodálkozik vagy az, aki érzéketlenül elmegy mellette?
Megjelent: saját blog