Rachel McAdams a reggeli műsor utolsó mentsváraként egymásnak ereszti a képernyőn a zűrt és a zavart.
Rengeteg film készült már a híradós és tévéműsoros háttérről, elég csak A hírek szerelmeseire vagy A színfalak mögöttre gondolni, így nem volt könnyű dolga Aline Brosh McKennának, Az ördög Pradát visel BAFTA-díjra jelölt forgatókönyvírójának, amikor valami eredeti ötlet után kutatva merült alá a már meglehetősen rongyosra koptatott tévés szkriptklisék tengerében. Azonban mégis igazgyöngyre lelhetett odalenn, legalábbis J. J. Abrams így gondolta, aki a Super 8 előkészítő munkálatai közepette bevállalta az Ébredj velünk produceri teendőit is. Az elkészült forgatókönyvvel sikerült fölkelteniük a Sztárom a párom és az Ütközéspont rendezőjének, Roger Michellnek az érdeklődését, és az egyik mellékszerepre fölkérniük Harrison Fordot, aki a sok dráma és akciófilm után szívesen vállalt vígjátékban szerepet. A másik mellékszerepre Diane Keaton mondott igent, míg már csak a főszereplő hiányzott, akinek a kiválasztása azonban kemény diónak bizonyult. Végül A dolgok állása és Az időutazó felesége után épp újabb ajánlatra váró Rachel McAdamsre esett a választásuk. Lássuk, ezzel az impozáns stábbal mire jutottak!
Amikor Becky-t (Rachel McAdams), a fiatal, ambiciózus, (talán kissé túl) energikus, szárnyait bontogató tévés producert kirúgják hőn szeretett állásából, jó állampolgárhoz méltóan minden követ megmozgat, hogy mielőbb új állást találjon, és adójával megtámogassa az állam bevételeit. Az újra és újra frissülő önéletrajzával napjában többször bombázott munkáltatók közül az egyiket megfogja a lány magával ragadó lelkesedése, és a még tapasztalatlan újoncot rögtön gyártásvezetővé felfogadva rábízza a reggeli tévés műsorok statisztikáinak legvégén kullogó Pirkadat fölvirágoztatását.
Becky nem is tudja, milyen kemény fába vágta a fejszét egészen addig, amíg meg nem ismerkedik a kezdetben rendkívül ellenségesen viselkedő stábtagokkal, az épp csak az alapműködést biztosító költségkerettel és a leamortizált, a pénzszűke miatt nem megfelelően karbantartott stúdióval. Nehezen találja meg a közös hangot a műsorvezetőkkel, köztük a primadonnaként viselkedő Colleen-nal (Diane Keaton). Azonban Becky olyan, mint az edzett acél: minél erősebben ütik, annál keményebbé válik. Egyetlen „huszáros vágással” meneszti a műsor férfi műsorvezetőjét, és ezzel kivívja a stáb tiszteletét, majd egy ravasz húzással megszerzi magának a tévés hírbemondó celebet, Mike Pomeroy-t (Harrison Ford).
Mike morózus vénember, smirgli simaságú modorral, aki saját tévés karrierjét (és saját magát) mindennél és mindenkinél többre tartja – pont ezért szálka a szemében, hogy a szakmai visszalépést jelentő Pirkadat stábjában kell dolgoznia. Mike hamarosan haragban áll műsorvezető társával, Colleen-nal, producerével, Becky-vel, a stábbal és az egész világgal.
Becky egyre vékonyabb jégen egyensúlyoz, hogy összetartsa a csapatot, miközben a nézettségi adatok egyre siralmasabb képet nyújtanak. Végül megkapja az ukázt a főnökétől, hogy 6 hete van csodát művelni, különben a műsor lehúzhatja a redőnyt. Becky bimbózó szerelmi kapcsolatát is föláldozva a munkája oltárán kétségbeesett lépésre szánja el magát, amikor az egész addigi műsortervet egy mozdulattal lesöpri az asztalról, és minden kreativitását összeszedve új ötlettel áll elő. Vajon sikerül megmentenie a műsort? És vajon valóban érdemes-e megtennie?
Rachel McAdams által megformált karakter számomra, mai trendi (Pfff!) szófordulattal élve, „tú mács”. Túl energikus, túl lelkes, túl ambiciózus, túl sokat beszél, egyszóval nagyon nem az esetem. Ha nem láttam volna néhány korábbi filmjében (Kőkemény család, Szerelmünk lapjai, Az időutazó felesége) meglenne a negatív véleményem a színésznőről (miszerint biztos csak magát adja!), így viszont tudom, hogy kitűnően játszik: a komikusi véna is a kisujjában van. McAdams komolyan készült a szerepre: minden New York-i reggeli műsorba ellátogatott, és rengeteg időt töltött az egyes stábok tagjaival, megismerve a műsorkészítés apró kulisszatitkait.
Harrison Ford is magára talált Pomeroy bőrében, abszolút hitelesen hozza a kőkemény profi híradóst, aki olykor kényelmetlenül feszeng a rákényszerített „megalázó” beosztásban. McAdams-hez hasonlóan őbenne is jó adag komikusi véna van – nem olyan könnyű fapofával, minimális színészi eszköztárat bevetve viccesnek lenni. Ford különösen élvezte a Keatonnal közös, csipkelődős, egymásnak oda-odamondogatós jeleneteiket. Én ezeket egyébként meglehetősen kevésnek találtam, a forgatókönyvben rágyúrhattak volna jobban erre a vonalra.
Diane Keaton egyszerűen lenyűgöző! 65 évesen is elbűvölő, szinte kortalan benyomást nyújt. Szereti a kamera, nagyon jól mutat a vásznon. Jól játszik, bár nincs olyan nagy szerepe, szerintem nagyon lazán vehette ő ezt a forgatást, nem is munkának, inkább szórakozásnak tekintve. Legalábbis ez sugárzik róla.
Még megemlíteném Jeff Goldblumot, aki rövid, nyúlfarknyi szerepet kapott a filmben, mint Becky főnöke. Goldblum kedvenc színészeim egyike, anno imádtam a Jurassic Park 2. részében (vagy Cronenberg legyeként). Rutinosan hozza a figuráját, remek mimikával, a tőle megszokott fintorokkal és grimaszokkal.
Remek a kamerakezelés, a film operatőre Alwin H. Kuchler, aki korábban Danny Boyle-lal forgatta együtt a Napfényt, legközelebb pedig a Hannában csodálhatjuk meg a munkáját. Dicséret illeti meg a korábban a Casino Royale-ért BAFTA-díjra jelölt David Arnoldot, a film zeneszerzőjét, aki rendkívül érzelmes, de nem giccses dallamaival sokat tett hozzá a film hangulatához.
Összességében jól sikerült vígjátékra számíthat az, aki jegyet vált a filmre, egy enyhén idegesítő főhősnővel, remek alakításokkal, jó zenével, érdekes mellék karakterekkel. Én egy csipetnyivel több poént még elvártam volna, mondjuk, több évődést Keaton és Ford között.
A film legvidámabb perceit az időjósnak, Ernie-nek köszönhetjük, akit Matt Malloy keltett életre: nem is a figura, hanem a helyzetek miatt, amibe belekerül – az biztos, hogy az ő jelenetein annyira nevettem, hogy kicsordult a könny a szememből. Kösz, Ernie!
Publikálva: filmtrailer.hu