A Trónok harca tévétörténelmet írt, így George R. R. Martin sci-fi klasszikusa, az Éjvadászok sem kerülhette el a televíziós adaptációt: a SyFy csatorna – időt és pénzt nem kímélve – készítette el az eddigi legdrágább tévésorozatát. Válts jegyet egy idegen faj nyomába eredő űrhajóra! Nincs visszaút – a retúr pénzkidobás.
2093-ban járunk. A Föld a végkimerülés határán, miközben egy tudományos expedíció indul útnak, hogy az ismert világűr peremén túl felvegye a kapcsolatot egy idegen fajjal. Az Éjvadász elnevezésű űrhajó fedélzetén a tudósok közt helyet kap egy közveszélyes telepata is. Ő lehet a kulcs az idegenekkel való kommunikációhoz. Még ha egy lakályos széfben is kénytelen megtenni az utat, szoros védőőrizet mellett. De vajon őt tartják elzárva a többiektől, vagy pont fordítva?
Van még valaki, aki nem közösködik a legénységgel: az űrhajó tulajdonosa és parancsnoka, a zárkózott életet élő Roy Eris, aki vetített hologramként vesz részt az űrhajó életében. Kényszerű elszigeteltsége nem akadályozza abban, hogy mindenen és persze mindenkin rajta tartsa a szemét a fedélzeten. Abban azonban igen, hogy tegyen valamit a „balesetek” ellen, amelyek a csillagközi út előrehaladtával kezdenek mind gyakoribbá és végzetesebbé válni.
Az in medias res nyitány kissé hatásvadász, de remekül megágyaz a hangulatnak: egy halálosan rettegő nő menekül egy fejszét lóbáló férfi elől, aki őrült vigyorral az arcán üldözi őt (igen, fejsze az űrhajón, amire még korrekt magyarázatot is kapunk!). Mintha Stanley Kubrick Ragyogása elevenedne meg a futurisztikus díszletek között. A kezdet azonban meg sem közelíti azt a brutalitást, amelyet az alkotók a sorozat folyamán apránként a nézőre zúdítanak, helyenként megidézve a Sam Neill és Laurence Fishburne nevével fémjelzett, 1997-es Halálhajó című sci-fi horror hagymázas borzalmait. Az Éjvadászok pszicho-horrorként kiválóan működik.
A kisregénnyel szemben a 10 részes sorozat nem kamaradarab, bár erősen fókuszál a legénység többi részétől elkülönülő tudományos csapatra, valamint a hajó kapitányára és a telepatára. A hangsúly a köztük lévő dinamikán lenne, ez azonban az Éjvadászok legnagyobb rákfenéje: hiába a flashback-ek és az érzelmi keresztöltések, az egyéni sorsdrámák szálai nem állnak össze, hanem megfoghatatlanul csúsznak szét a súlytalanságban. Még talán a szkeptikus xenobiológus és a kattant telepata figurái a legéletszerűbbek, a többiek szürkén és érdektelenül simulnak bele a világűr sötétjébe.
