Pont ma egy éve (az eredeti cikk 2017. december 27-én íródott – a szerk.), hogy Carrie Fisher elhunyt. Négy évtizednyi távolságból még mindig visszhangzik, ahogy a skatulya fedele döngve rácsapódott egy fiatal lányra egy kis költségvetésű űroperában. Nem fog már soha kiesni e pikszisből, aminek ugyan hercegnői az alakja, de valójában szarkofág. Fisher elment, Leia azonban örökre velünk marad.
Író. Forgatókönyvíró. Színésznő. Hercegnő. Neki ez a sorrend lenne ínyére, ha még köztünk volna. Ez a világ azonban – amelyben élünk – alapvetően a visszájára fordított. Hiába a számtalan filmszerep, forgatókönyv és könyv, neki már csak ez jutott: „Nézd, ebben Leia is játszik!” „Akkor ez valami Star Wars-folytatás?” „Ezt a könyvet a csaj írta a Csillagok háborújából!” Egy darabig hírnév, siker, csillogás, ám később, amikor az „idő a vasfogaival” úgy igazán neked lát, tépi a húsod és nyúzza a bőrt rólad, egyre távolabb kerülsz az aranybikinis lánytól, a férfi fantáziák „némber” one-jától, mert képtelen vagy lépést tartani vele, folyton eltaknyolsz, és a számtalan pofára esés bizony nyomot hagy. Nemcsak az arcodon. Mélyebben is. Látod ezt a rajongók szemében is, ahogy elszántan utat törnek hozzád, majd hirtelen megtorpannak. A tekintetek számon kérnek. Mit tettél a bálványunkkal?
Na, persze Leiának lenni jó volt, mert valóban hercegnői privilégiumok jártak hozzá, ha nem is az 1976-os forgatáson, de a film premierjét követően mindenképp. És húszévesen lehengerlő élmény, ahogy a „show-biznisz” úthengere átcsörtet rajtad, és magával ragad – nincs megállás.
Ráadásul Leia örök érvényűsége mindig pénzre váltható. Fishert nem egyszer mentette meg Leia: a hercegnő hozta haza a pénzt, kezdetben nagyvonalúan a luxusra, drogra és egyéb tudatmódosítókra, később már a számlákra és a napi betevőre. Leia nyomakodott előtérbe a szereposztó meghallgatásokon is, de ott inkább a hátrányát éreztette: folyton kitakarta Carrie-t a képből. Leiának lenni jó volt… egy darabig.
Az űrben nem hordanak fehérneműt
Hát, igen, legendává válni ezzel jár. Ő akarta a rivaldafényt – mondhatnánk. De nem akarta. Illetve azt sem tudta, mit akar. Tizenkilenc évesen választotta ki egy fura szakállas fazon, valami George Lucas a szerepre, és hamarosan hófehérben, béna kontyokkal a fején feszített a kamerák előtt. El kellett játszania a vagány csaj szerepét, aki két lábbal áll a földön, miközben szó szerint darabokra hullik a világ körülötte. Karakán, pimasz, a hatalom előtt soha fejet nem hajtó fruskát, aki akkor van igazán elemében, ha ő irányít. És ezzel nemcsak pasik millióit nyerte meg magának, akik a kedvéért zúgó fénykarddal vagy lézerkarabéllyal rontottak volna neki az egész birodalmi flottának, hanem nők százezreit is, akiknek a fényt jelentette a hímsovinizmus sötétjében.
Ebből a szempontból a Csillagok háborúja meglehetősen ellentmondásos produkciónak bizonyult: miközben a főhősnővel egyenrangúként bánt egy messzi-messzi galaxisban, addig itt, a Földön a stáb zömében férfiakból állt. „Ez akkoriban is úgy volt, és a helyzet mostanra sem változott sokat. Ez férfivilág, a show-biznisz a férfiak kenyere, nők csak ritka fűszerként fordulnak elő benne” – írja a könyvében.
Ebből kifolyólag egy hollywoodi meghallgatásra ne is vegyél melltartót. Mindegy, hogy Warren Beatty vagy George Lucas tartja. A filmben úgyis levetetik veled.
Alice Tükörországban
Egy lány, aki valójában nem Leia: éppoly bizonytalan, mint mindenki más ennyi idősen, aki még nem találta meg a helyét a világban, és iszonyú megfelelési kényszerrel küzd. Nem segít a testképzavarán, ha utasításba adják, hogy a forgatás kezdetéig azért még legalább öt kilót le kellene dobnia. Ötvenkilósan. Carrie védekezésképp tükröt tartott, hogy a másik azt lássa, amit épp látni akar benne. De vajon érdekel-e bárkit is, hogy milyen a valódi személyiség ott, a tükör túloldalán?
