Michael B. Jordan nemcsak a szorítóban, hanem a tárgyalóteremben is otthonosan érzi magát. Az igazság ökle pedig nagyobbat üt és fájdalmasabban soroz, mint Apollo Creed fiának összes pofonja együttvéve. Még ott is, ahol nem látják szívesen: az amerikai Délen ő az a bizonyos zabszem a fehér ülepekben. Jordan a polgárjogi védőügyvéd, Bryan Stevenson bőrébe bújva dumálja ki az elítélteket a halálsorról. De vajon mi a kegyelem ára?
Szokás mondani – a filmekben legalábbis visszatérő aforizma -, hogy a börtönben mindenki ártatlan. Ebből az axiómából kiindulva a halálsorra ez hatványozottan igaz. Az elítélt is ember, még ha bizonyos bűncselekmények elkövetése kapcsán néha úgy is gondoljuk, hogy erre a titulusra az illető nem szolgált rá. Tisztelni kell az élethez való jogát. De vajon akkor is, ha elvett egy másikat?
A ’80-as évek végén az alabamai Monroeville-ben járunk, az állam „irodalmi fővárosában”, ahol a két neves író, Truman Capote és Harper Lee meglátta a napvilágot; utóbbi Pulitzer-díjas művére, a Ne bántsátok a feketerigót! című regényre a helyiek szinte a sajátjukként tekintenek. Micsoda álszentség! A polgárjogi egyenlőség felszíne alatt a bigottság és az előítéletesség évszázados hagyományai rejtőznek, amelyeket elszántan védelmez, a privilégiumaival egyetemben, a jómódú fehér elit. Könnyen a siralomházban találhatod magad, ha a rend éber őre fekete seggűnek bélyegez, ami az afro-amerikaiaknál ugye eredendő bűn. A halálbüntetés Amerikában még mindig bevált gyakorlat, amelyet a színérzékeny déli államok bíróságai előszeretettel alkalmaznak, kalapács helyett kaszával sújtva le az érdemtelenekre. Még különösebb indok sem kell hozzá. Legfeljebb egy megoldatlan ügy.
„Maga egy gazdag gyerek a Harvardról, nem tudja, milyen itt délen. Születésünk pillanatától bűnösök vagyunk.”
Ide érkezik a jókora erkölcsi érzékkel megáldott, tejfelesszájú harvardi ügyvéd, Bryan Stevenson, aki Don Quijote-ként ront neki az igazságszolgáltatás lassan és rosszul őrlő malmainak. A reményteleneknek, a halálsoron tengődő elítélteknek próbál utolsó szalmaszál gyanánt jogi támogatást nyújtani, ám a föltáruló helyzetkép siralmasabb, mint a fedél a fejük fölött: egyáltalán nem, vagy rosszul képviselt ügyekre, rohamtempóban lefolytatott eljárásokra vetül fény, melyek mind ugyanoda vezethetők vissza: a társadalom mélyén gyökeredző faji megkülönböztetésből fakadó indulatokra.
„Nem tudja, hogy mennek itt a dolgok, mi? Azt hiszi, szakszavakkal el lehet jutni valahová Alabamában? Egyszerűen élve fel fogják falni, mint minden feketét, aki nem engedelmeskedik nekik. Idejön a puccos öltönyében, úgy beszél, mint egy fehér ember, de erre magasról tesznek. Az egyetlen öltöny, amit niggeren akarnak látni, az ez itt!”
A kegyelem ára nyitányában Walter McMillan letartóztatásának lehetünk szemtanúi. Pontosan úgy, ahogy Walter megélte: semmit sem tudva, miért is fogják le. A seriff szájából szinte kikönyököl a déli vendégszeretet. Benne a polgárjogi büszkeség minden öntudatával, ahol a fegyőr csípőből visszakérdez a fekete jogásznak, hogy maga valóban ügyvéd-e, ahol a jogi tanácsadót éppúgy pőrére vetkőztetik a börtönben, mint egy elítéltet, ha sötétebb a bőre, ahol egy fekete bűnbakkal könnyebb besöpörni a gyilkossági ügyet a társadalom szőnyege alá, be egyenesen a halálsor zöld linóleumpadlójára.
