„Az éjszaka álmomban megint Manderley-ben jártam.” Daphne Du Maurier klasszikusának kezdőmondata ezúttal a Netflixen csendül fel újra. A Manderley-ház asszonyát sokan sokféleképpen dolgozták már fel mozgóképen – az indiaiak különösen szeretik ezt a sztorit -, számos mozi-, tévéfilm és sorozat bizonyítja e történet időtállóságát. Mi szükség egy klasszikus újrafeldolgozására? Ezt a Kisasszonyok legújabb, egyébként remek adaptációja válaszolja meg. Nem árt néha újragondolni a klasszikusokat. Persze nem mindegy, hogy ki és hogyan csinálja!
A Manderley-ház asszonya feldolgozásai közül a legelső adaptációnak, az Alfred Hitchcock rendezte mozifilmnek sikerült a legjobban megragadnia a regényt: a címszereplő állandó, fenyegető jelenlétét, amely sosem ölt fizikai formát. Ez vonzotta Hitckcockot Du Maurier sztorijában, az írónő három történetét is feldolgozta (A Manderley-ház asszonyán kívül a Jamaica fogadót és a Madarakat). A legendás rendező, akinek formai bravúrjai és kreatív eszköztára megreformálta a filmtörténelmet, sosem kapott Oscart (legfeljebb egy életműdíjat): A Manderley-ház asszonya az egyetlen mozija, amely a legjobb filmért járó aranyszobrocskát elnyerte, amely persze nem a rendező, hanem a producer, jelen esetben David O. Selznick dicsősége. Pedig Hitchcock – szó szerint – életet lehelt Rebeccába (ez a történet eredeti címe), úgy, ahogyan azóta sem sikerült soha senkinek. Hiába másolta le Gus Van Sant rendező a Psychót szinte jelenetről jelenetre a ’90-es években, nem sikerült ugyanazt a hatást elérnie, mint az eredetinek. Hitchcock árnya maga is benne kísért filmjeiben, ahogy Rebecca Manderley-ben.
Ben Wheatley rendező mellett szól, hogy a netflixes adaptációjában nem állt neki Hitchcock klasszikusát másolni. Bizonyos részeknél bátran hozzá mert nyúlni az alapanyaghoz, például a karakterek jelentős aktualizáláson estek át. Lily James Mrs. de Wintere nem az a tesze-tosza naiva, ahogy Joan Fontaine játszotta 80 évvel ezelőtt, ahogy Armie Hammer sem az az atyáskodó világfi Maximként, mint Laurence Olivier nagyszerű tolmácsolásában. Változnak az idők, ahogy a női-férfi szerepek is. Mrs. Danvers szerencsére örök állandó, aki mementóként magasodik Manderley fölé: bár Judith Anderson fekete-fehér alakításában százszorta fenyegetőbben, mint Kristin Scott Thomas karót nyelt házvezetőnőjeként.
A sztori nem változott: az özvegy Maxim de Winter megismerkedik egy fiatal leánnyal Monte-Carlóban, aki társalkodónőként kísérte el munkaadóját a tengerparti luxusszállodába. A férfi és a nő egymásba szeret, és hamarosan férj és feleségként érkeznek meg Manderley-be, a de Winterek festői villájába. Mrs. de Winter azonban nem érzi magát otthonosan, mert a házban minden az előző feleségre, a tisztázatlan körülmények közt elhunyt Rebeccára emlékezteti. Különösen a személyzet, élükön Mrs. Danvers az, aki képtelen túllépni imádott úrnője halálán.
A romantikus love story szinte észrevétlenül csap át a Kékszakállú herceg történetébe, hogy aztán tárgyalótermi drámaként záruljon. Hitchcock e műfajkeveredésért 1940-ben valószínűleg megnyalta mind a tíz ujját, majd a gótikus kísértethistória és a lélektani thriller határán táncolva korszakalkotó remekművet forgatott. Ódzkodott a misztikus száltól, Rebecca „kísértetét” mindvégig hősei idézik meg
