Herman Mankiewicz neve keveseknek mond valamit. Elvégre az Aranypolgár, minden idők legkiválóbb filmje egyedül Orson Welles nevéhez fűződik. A reneszánsz emberéhez, akinek nincs szüksége senkire. A Mank most fényt derít az Aranypolgár elfeledett titkaira.
Orson Welles klasszikusa, az Aranypolgár (itt írtunk róla!) már a forgatása előtt kiverte a biztosítékot Hollywoodban. A nagyhatalmú, milliomos sajtómágnás, William Randolph Hearst hatalmas botrányt kavart körülötte, és minden követ megmozgatott, hogy ne készülhessen el. Hogy miért? Mert meggyőződése volt, hogy főhősét róla mintázták, és nem fogják feltüntetni jó színben. Hearst hatalmát jól példázza, hogy a legnagyobb filmstúdiók fogtak össze, hogy a film jogait megvásárolják a független kis stúdiótól, az RKO-tól. A stúdió azonban visszautasította az ajánlatot, és bemutatta a filmet. A többi már történelem.
De vajon mivel húzta ki a gyufát Hearst a filmeseknél, amiért alakját mozgóképes halhatatlanságra ítélték? A Mank ezt járja körül, és még ennél is sokkal többet nyújt: feketén-fehéren fölfesti a ’30-as évek korszakát, bepillantást engedve Hollywood kulisszái mögé, lerántja a leplet Orson Welles reneszánsz emberéről és igazságot szolgáltat az Aranypolgár társírójának, Herman Mankiewicznek.
Legfőbb ideje volt, hogy a Mank végre elkészüljön, és piedesztálra emelje címszereplőjét, visszaadva neki a kiérdemelt dicsőséget. David Fincher, a film rendezője már a ’90-es években, a Játsz/ma elkészítése után neki akart állni a forgatásnak, de alkotói nézetkülönbségekbe keveredett a stúdióval. Pedig akkor még édesapja, Jack Fincher is láthatta volna a filmet, amelynek a forgatókönyvét ő írta. Sajnos az idősebb Fincher 2003-ban elhunyt, így már nem élhette meg, ahogy fia életet lehel a soraiba. A Netflix végül szabad kezet adott Finchernek az álomprojektje elkészítésében, egy exkluzív szerződésért cserébe: a jeles rendező a következő négy évre elköteleződött a streaming-szolgáltató mellett. Vajon megérte?
A Mankot elnézve, igen. Fincher az Aranypolgárhoz hasonlóan készítette el a filmjét: fekete-fehér képi világ és hasonló beállítások alkalmazása (a film jobb felső sarkában időnként fel-felvillan a híres „ciginyom”, amelyről a Harcosok klubja óta tudjuk, hogy a tekercs cseréjét jelzi a mozigépésznek), még a hangot is hozzátorzították a kor technikai körülményeihez. A történet két idősíkon játszódik: 1940 jelenét az Aranypolgárhoz hasonlóan flashback-ek törik meg. Míg a jelenben a forgatókönyvírás folyamatát követhetjük nyomon, addig a múltban választ kapunk a nagy kérdésre: miért éppen Hearst-ről mintázták Kane figuráját?
