„A csúcson kezdtem, azután leküzdöttem magam.”, mondta Orson Welles a pályafutásáról. 26 évesen elsőfilmesként filmtörténeti klasszikust forgatni nem utolsó dolog, pláne olyat, amelyet aztán a világ legkiválóbb filmjévé választanak. A korát meghaladó produkció annakidején mindössze egyetlen Oscart (és még csak nem is a legjobb filmjét) zsebelte be. Ma érkezik a Netflixre az Aranypolgár születéséről Fincherék Mankja, íme előtte egy kis gyorstalpaló és kedvcsináló a Kane polgártárshoz.
Drótkerítés, vasrácsok, távoltartásra figyelmeztető táblák, és a messzeségben, figyelmeztető ujjként, zord várkastély sziluettje emelkedik a sötét táj fölé; egyetlen ablakában pislákol csak fény, az is kialvásra készen. Mint valami gótikus horrorfilm klasszikus nyitójelenete (ki engedte be Hitchcockot a díszletbe?!). A kastély körül szürreális eklektika uralkodik: trópusi kisállatok ketrece, a stég mellett elárvult velencei gondolák, középkori felvonóhíd magányos vízköpővel és mauzóleumot idéző épületek, mintha valami őrült elme a korokat és a földrajzi helyeket összekeverve festette volna a valóság vásznára. Mindegyik fölött ott uralkodik rideg és fásult magányában a kastély, egyetlen világos ablakával. Az ablak mögött a kastély haldokló ura, akinek utolsó szavával kihuny a fény.
Az emelkedettséget a filmhíradó zajos főcíme töri meg, amely a népszerű amerikai milliomos sajtócézár, Charles Foster Kane haláláról tájékoztat, majd egy gazdag, de rendkívül ellentmondásos életutat vázol föl, távolságtartó objektivitással egy közszereplő celebritásról. A híradót összevágó újságírók azonban érzik, hogy valami még hiányzik a sajtóanyagból. Így Kane utolsó szavának nyomába erednek. Vajon kire vagy mire célozhatott vele? Ismerősöket, barátokat és az özvegyét keresik fel, akiknek visszaemlékezéseiből képet kapunk egy esendő emberről.
A lineáris történetmesélést sutba vágó, szokatlan epizodikuságával, a flashbackek használatával, a rétegzettségével és a szimbólumok halmozásával a kor átlag mozinézője nem igazán tudott mit kezdeni. Az Aranypolgár 1941-ben annyira más volt, mint a mainstream, hogy a korszak egész egyszerűen kivetette magából. A Nagy Amerikai Rémálmot látták benne megtestesülni, amit senki sem akart látni. Az Aranypolgár jócskán megelőzte korát, bár másfél évtized után már kezdték felismerni erényeit: ekkor került be a híres brüsszeli tizenkettőbe, azaz a világ 12 legjobb filmjébe, amelyet az 1958-as brüsszeli világkiállításon a filmtörténészek a mozi első 60 éve alapján állítottak össze. A ’60-as évek az amerikai filmkultúra csúcsára katapultálta, és megmozdíthatatlanul bebetonozta. Azóta is megközelíthetetlen magányban ül trónusán, mint címszereplője Xanadu várában. Valahol szomorú, hogy a közel 80 év alatt egyszer sem vesztett aktualitásából.
