A hat Oscar-díjra jelölt A régi város ellentmondásos film. Hőse akarata ellenére tér vissza múltja kísértetjárta helyszínére, hogy megvesse unokaöccse – és közvetve a saját – jövőjének alapjait. Ez a mozi egyszerre tekint előre és vissza. Benne van a halál és az elengedés, a remény és az újrakezdés, no meg az egyetlen dolog, ami kiutat jelenthet egy megfeneklett életből: a család. Az összetartozás vigaszt, a szeretet pedig értelmet ad az életnek, amely megállíthatatlanul robog tovább. És elképzelhető, hogy Casey Afflecket az Oscar-díjig repíti (meg is kapta – a szerk).
Lee Chandler magának való fickó. Gondnokként dolgozik, megold minden problémát a dugulástól a beázásig, bátran fordulhat hozzá bárki ilyesmivel. Estéit a közeli kocsmában tölti, ahol általában zsibbadtra issza magát. Nyilvánvaló, hogy menekül valami elől, és képtelen józanul szembenézni a saját érzéseivel. Kerüli a kapcsolatot az embertársaival, de ha valaki ferde szemmel néz rá, gyorsan eljár az ökle. Azonban ilyenkor is inkább kapja, mint adja a pofonokat.
Lee ugyanis vezekel. Súlyos bűn nyomasztja a lelkét, amely lassan felemészti.
Mindennapjainak egyhangúságát egy telefonhívás zavarja meg: a bátyja kórházba került, és a halálán van. Lee kénytelen hát visszatérni a szülővárosába, ahonnan jó pár éve a múlt kísértetei elől menekült. A kórházban azonban már csak egy holttest várja, és a számtalan teendő, amit ilyenkor intézni kell. Köztük a legfontosabb: közölni a halálhírt bátyja kamasz fiával. Lee nyűgként tekint az egész procedúrára, azonban akkor áll igazán tótágast vele a világ, amikor megismeri bátyja végakaratát: őt jelöli meg az unokaöccse törvényes gyámjaként. Mihez kezdjen ő most egy kamasz fiúval, aki pont abban a korban van, amikor úgy véli, mindenkinél jobban tud mindent? Hogyan egyengesse valaki más útját az életben, ha még a sajátját is szem elől veszítette?
Amikor elveszted a talajt a lábad alól
Kenneth Lonergan filmje erős érzelmeket keltő dráma: egy olyan fájdalmas pillanatot emel ki mindannyiunk életéből, amellyel talán már mind szembenéztünk, vagy előbb-utóbb sor kerül rá. Vannak ilyen napok az életben is. Az elmúlásnak a gondolata is ijesztő, egy számunkra kedves személy elvesztése pedig maga a kín: az ember lába alól kifut a talaj, mintha egy pillanatra érezné a Föld mozgását; összesűrűsödik körülötte a csend, és akár egy ujj, úgy hatol be a fülén át a fejébe, hogy megállásra késztessen minden gondolatot; a bensőjéből pedig egy darab végleg elveszik, hogy csak a kínzóan fájó ürességet hagyja maga után. Akár egy sajgó foghíj, ahová a nyelv újra és újra visszatér, hogy kitapintsa a hiányt.
Az élet megy tovább, ez az apatikus világ pedig közömbösen fordul egyet, és nem hajlandó tudomást venni a fájdalomról.
És valahol jól is van ez így! Ez az első lépés a regenerálódás felé, amelyet újabb és újabb követ, kezdetben gépiesen, rutinszerűen téve egyik lábat a másik elé. A nap reggelként újra és újra felkel, és a tudat, hogy nekünk ugyanúgy lépést kell tartani vele, vigaszt ad valahol.
Lee és a kamasz fiú
Lee és az unokaöccse, Patrick első reakciója a megdöbbenés, majd látszólag mindketten szenvtelenül veszik tudomásul a halálhírt. Lee a temetés előkészületeivel tereli el a figyelmét, Patrick pedig a kamaszok ügyes-bajos dolgaival veszi körbe magát. Ám mindkettejük számára eljön a pillanat, amikor szembesülni kénytelenek a helyzettel, és ezt nem lehet fájdalommentesen csinálni. Szerencsére ott vannak egymásnak. A kezdeti súrlódásaik – amelyek természetesek, ha azt nézzük, hogy eltérő személyiségek, ráadásul az életgörbéjük más és más pontján helyezkednek el – után végül a kölcsönös tisztelet jegyében csiszolódnak össze. A saját kárukon kénytelenek megtanulni, hogy ennek a fájdalmas helyzetnek mindketten részesei, és a problémáikat csak közösen oldhatják meg.
