Ugyan megfogadtam, hogy kerülni fogom a közhelyesnek hangzó „jutalomjáték” kifejezést, mégis ez a legtalálóbb jelző Robert Duvall filmbéli teljesítményére. Félreértés ne essék, A temetésem szervezem nem a legjobb filmje e színészóriásnak, akit több mint száz filmes szerepéből legalább ötvenszer jutalmaztak ilyen-olyan díjakkal (köztük egy Oscar-, és négy Golden Globe-díjjal), de az emberi lélek mélységeire ajtót nyitó alakításai közül az első tízbe könnyű szívvel besorolható. A végre hazánkban is bemutatott film igazi élményt nyújt azok számára, akiknek a mozi nem pusztán a halláscsökkenés határán billegő térhangzást és a gigantikus vászonra vetített, szemet bökően tűpontos képet jelenti, hanem a lelket megérintő emberi történetekre és igazi drámai alakításokra szomjaznak.
Akkor tulajdonképpen milyen film is A temetésem szervezem? Miről szól? Mi az apropója, ami életre hívta, ami egyedivé teszi? Az alapötlete az, hogy a négy évtizede félrevonultan élő, a helyiek által bogarasnak és veszélyesnek tartott remete egyszer csak megjelenik a helyi temetkezési vállalkozónál, hogy még életében saját temetési partijára invitálja az összeszokott közösség apraja-nagyját, bárkit, aki tud róla valami történetet, anekdotát. Felix, a remete ürügyet is szolgáltat, amivel felkeltheti a parti iránti érdeklődést, de a valódi indítékot megtartja magának egészen az összejövetel napjáig.
Duvall a filmet nem csak színészként, de producerként is jegyzi. Szintén a film életrehívói között van Dean Zanuck, aki annakidején A kárhozat útját is egyengette. A rendezői székbe Aaron Schneider elsőfilmes rendező került, aki korábban inkább operatőrként tevékenykedett (A gyűjtő), valamint rövidfilmes kategóriában már Oscar szobrocskával “dicsekedhet”. A sztoriért Chris Provenzano volt felelős, aki inkább tévéfilmsorozataival vált ismertté (Mad Men – Reklámőrültek, A törvény embere vagy az idén debütált Archer).
Felix Bush, a remete szerepkörében Robert Duvall brillíroz. A magánakvaló, morgó vénember figurájára a színész a vidéki ember minden sztereotípiáját magára aggatta: nem túl bőbeszédű fajta, egyszavas tőmondatokban beszél, a külsőségekkel nem nagyon foglalkozik, akárcsak olyan társadalom szülte ostobaságokkal, mint a tapintat vagy az udvariaskodás. Egyenes, ami a szívén az a száján, s olykor bizony a keze gyorsabban eljár, mint hogy végiggondolná az esetleges következményeket. Aztán a kérges felszín oly heves hirtelenséggel nyílik meg, ahogy a tavasz közeledtével a rianás végigvisszhangzik a befagyott folyó látszólag összefüggő jege fölött.
Lucas Black-nek, a Tokiói hajsza Seanjának határozottan jól áll ez a film. A temetkezési vállalkozó jobbkezeként lelkiismeretes fiatalember képe sejlik föl előttünk, s bár a legtöbb kritika elmarasztalja alakítását, a Duvall-Murray-Spacek színészóriás-hármas árnyékában majdhogynem helyénvaló megszeppentségnek tekintem visszafogottságát, s tulajdonképpen semmi bajom nem volt a figurájának csetlő-botló ábrázolásával. Sissy Spacek pedig most is isteni a szerepében, sajnálom, hogy olyan kevés vászonidőt kapott.
Bill Murray a megszokott rutinnal játssza a helyi temetkezési vállalkozó profithajhászó figuráját, bár csöppnyi visszafogottságot az ő alakításán is éreztem. Mindenesetre a lehető legjobb személyre sikerült ráosztani a bogaras kuncsaftja miatt szokatlan helyzetekbe bonyolódó karaktert, aki tipikusan Murray-s, unott fapofával, de egyben méltóságteljesen vág át a lassan hömpölygő történet folyamán, a film legjobb poénjait szolgáltatva.
Igen, merthogy a fekete humor is képviselteti magát ebben a keserédes drámában, amely az elmúlás kissé szentimentálisan ábrázolt véglegességébe torkolló bűnbánatról szól. A lelkiismeret olykor a túlzó maximalizmustól hajtott bíróként képes a legsúlyosabb ítéletet hozni, s hiába nyer külső tényezők által az ember megbocsátást, ha saját magának megbocsátani képtelen. Felix Bush lelke mélyén egy sötét titok lappang, ami az elmúlt negyven év alatt csaknem felemésztette a férfit. Vajon minden bűnünkre létezik feloldozás? Erre a kérdésre keresi a választ a film.
A komoly erkölcsi dilemmákat feszegető dráma rendezése néhol egyenetlen, a cselekmény lehetne pörgősebb, s talán markánsabban rámehettek volna a vígjátéki szálra, ugyanakkor ilyen erős szereplőgárdával első rendezésnek nagyon is helyénvaló alkotás. A film képi ábrázolása határozott és szép, látszik rajta, hogy a rendező pontosan tudta, mit akar megmutatni. Ez el is várható egy operatőrből avanzsált rendezőtől, még akkor is, ha a kamerát ezúttal átadta kollégájának, David Boydnak (Firefly, Deadwood, Friday Nights Lights).
A temetésem szervezem kitűnő dráma, amely sajnos elveszik a filmdömpingben, de a moziműsorban elszántan alámerülő néző a gyöngyhalász büszkeségével telve megelégedetten állhat fel a vetítés végén, hiszen igazi filmélményre váltott jegyet. S így Halottak Napja környékén megtekintésével még valamennyire stílszerűek is maradunk.
Publikálva: filmtrailer.hu (2012.11.01)