Újra a multiplexekben dübörögnek a titánok! A bevált sikerrecept: még több hősi eposzba kívánkozó küzdelem, látványos csata, és levágnivaló mitológiai szörny került a produkcióba. Induljon hát az „isteni” zúzda!
Az első részt jegyző Louis Leterrier helyett a dél-afrikai származású Jonathan Liebesman foglalta el a folytatás rendezői székét, akinek korábbi filmjei, A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet című horror remake vagy A Föld inváziója – Csata: Los Angeles című sci-fi akció híven tükrözik magas fokú szakértelmét. A hosszú filmcímekért fétisként rajongó Liebesman népes forgatókönyvíró stábbal vette magát körül, valószínűleg hogy kiküszöböljék a korábbi résszel a franchise-on esett csorbát. A kihívás A titánok harcából kiindulva nem volt túl nagy, de ne legyünk túl szőrös szívűek, egy, az adott „műfajnak” (popcorn fantasy?!) megfelelően korrekt, harcorientált szkriptet dobtak össze, a fia oldalán csak békességre és hosszú öregségre vágyódó Perszeuszunk nyakába egy kosárnyi mitológiai szörnyet öntve. Hádész és új kegyeltje ismét képtelen a hátsóján ülni, és az imák hiányától már amúgy is meggyengült istenekkel szemben egyezséget kötnek a titánok legnagyobbikával, az olimposzi istenek atyjával, Kronosszal. Az egyezség feltétele maga Zeusz, akit láncra verve visznek Kronosz börtönébe, Tartaroszba, hogy a bősz atyja szabadulásához elszívja az istenek királyának erejét. Ezt már Perszeusz sem hagyhatja ölbe tett kézzel, így hát egy másik félisten és egy kisebb csapat oldalán bemerészkedik az Alvilág legsötétebb bugyrába, a titánok „szuperbiztos” börtönébe, hogy kiszabadítsa apját és az „isteni csodafegyver” segítségével pontot tegyen Kronosz történetének végére.
A sztori olyan amilyen, mindenesetre sokkal jobb, mint az előző részé, és kétség sem fér hozzá, hogy az alkotók végigjegyzetelték Tarsem Singh Halhatatlanok produkcióját, vagy legalábbis mindkét stáb forgatókönyvírói ugyanabban a kocsmában ittak a görög istenek egészségére. Szerencsére most nincsenek pár csepp vérből gigantikussá fejlődő skorpiók, amelyek előbb embervérre szomjaznak, majd engedelmes hátasokká szelídülnek, sem A Gyűrűk Urából pár snitt erejéig dzsinnek átugrott faentek. Sőt, a film legkidolgozottabb figurái maguk a mitológiai szörnyek, minden bizonnyal vért izzadtak a designerek, rajzolók és animátorok, hogy életre keltsék őket. Mondjuk mozgás közben néha csaknem kivehetetlenné mosódnak a lények (ez talán csak a 3D-nél van így?!), de alapvetően rendben vannak az animációk. Az egyik legszebben koreografált párviadal a kimérával zajlik le már a film elején, a kétfejű rém alaposan megizzasztja hősünket. Kedvenceim a Makhai-ok voltak, brutálisan néznek ki, ahogy végigdúlják a harcteret, négy kézzel osztva a halált, és a küklopszok, amelyek hihetetlenül valóságosnak tűntek. Nem hiába, ez egy látványfilm, és a történet gyengeségeit ezzel kívánták áthidalni. Baromi hatásosak lettek a szörnyek, démonok és küklopszok embertelen hangjai és a nyelvük, amin hadoválnak, nagyon megadták a film hangulatát. A harctéri jelenetek viszont kevésbé voltak átütőek: keveselltem a tömegjeleneteket, általában néhány tucat embert mutattak összeverődve, nem pedig egy valódi, harcra éhes sereget.
A szereplőkkel kapcsolatban a Perszeuszt alakító Sam Worthingtonnál nem időznék hosszabban: az akciószerepek nagyon jól állnak neki, és ha a két feltörekvő vasalóállú akciószínész közül kell választani, akkor Henry Cavill ellenében inkább nála maradnék. Nagy öröm, hogy isteneink hosszabb vászonidőt kaptak a folytatásban, így a farkasölő Liam Neeson és Ralph „Tudjukki” Fiennes sziporkáznak szerepeikben, bár utóbbit meglehetősen háttérbe szorította az új gonosz, Arész, akit Edgar Ramirez kelt életre. Ramirez a Domino Chocojaként nagyon-nagyon macsó, de abban sem sokkal karakteresebb, mint Arészként. Ezért kár volt a rendezőnek elnyomnia Fiennes-t, akinek a kisujjában is több tehetség van. Szintén olyan semmilyen volt az Agenor-t alakító Toby Kebbell, akinek pedig a film humor frontját kellett volna erősítenie. Nem mondom, hogy nem volt néhány jó beszólása a kócos fogú színésznek, de inkább a helyzetkomikum uralkodott a filmben. Arész szerepére eredetileg Javier Bardemet, Agenorként pedig James Franco-t képzelték el az alkotók, sajnos, nem igazán lett minőségi a csere. Rosamund Pike még mocskosan és páncélban is elbűvölő, nem lepett meg, hogy Perszeusz lekapta a tíz körméről, Bill Nighy pedig, mint mindig, most is vitte a prímet Héphaisztosz kurta szerepével. A filmből kimaradt Gemma Artenton Ió-ja – ő volt az első részben Perszeusz szellemi vezetője és a film végére a kedvese -, ám a Jancsi és Juliska: a boszorkányvadászok forgatása miatt nem tudott beugrani a szerepre.
A titánok haragja popcorn mozinak tökéletes, hihetetlen látványorgia és jónéhány szépen kivitelezett bunyó jellemzi, más nagyon nem, de az ilyen filmekre ezért ülünk be a moziba. Az újabb konvertálás ellenére végre a végeredmény is élvezhető 3D, jelen cikk íróját meg is tévesztette. A film digitális helyett hagyományos filmszalagra került, ennek ellenére vannak benne direkt 3D-re kiélezett jelenetek, mindenesetre a kézitusáknál, a test-test elleni küzdelmeknél szinte semmi jelentősége nincs, hogy 3D-ben vagy anélkül nézzük-e. De amikor Kronosz feltűnik a színen, hát bizony IMAX 3D-ben elég brutális. Sokakkal ellentétben én még mindig a 3D pártján állok, tehát azt javaslom, akinek a pénztárcája engedi és lehetősége van rá, az maradjon az IMAX 3D verziónál.
Publikálva: filmtrailer.hu