A három Arany Glóbusz díjat és tíz Oscar-jelölést bezsebelő Amerikai botrány immár a hazai mozikban is hódító útjára indult, és nem túlzás kijelenteni, hogy általa az elmúlt évek legjobb svindlerfilmjére válthat jegyet a néző. S miben rejlik a film varázsa? Egyszerűen abban, hogy a rendező, David O. Russell megteremtette a tökéletes közeget színészei számára, majd hátradőlve szabadjára engedte őket. Kevés rendező meri meglépni, hogy „rossz kocsis” módjára a lovak közé dobja a gyeplőt. Ezúttal ez nyerő ötletnek bizonyult!
David O. Russell két korábbi filmje (A harcos, Napos oldal) esetében bejött a papírforma: az Arany Glóbuszt nyert színészei később megkapták az Oscar szobrocskát is. Nem hiába hívják a Glóbuszt az Oscar előszobájának! Ebből kiindulva legalább háromszor dagadhat majd a keble március 2-án a Hollywoodi Kodak Nagyszínházban a jeles rendezőnek, aki, miután 2010-ben újra helyet foglalt a rendezői székben, egyre-másra ontja magából a kitűnőre vizsgázó alkotásait. Nagyon úgy tűnik, hogy Russell nem tud hibázni!
Az Amerikai botrány a klasszikus svindlerfilmek szerkezetét másolja, néhány apró nüansszal, melyek aztán magasan a zsáner fölé emelik. Az egyik az elképesztően hiteles korrajz: a néző mintha időutazásra váltana jegyet – egy pillanat alatt a ’70-es években találja magát, a kosztümök, a díszletek, az aprólékosan, részletekbe menően kidolgozott környezet szinte magába szippantja, és nem engedi. Erre tesz rá még egy lapáttal a zene: a nagy műgonddal válogatott slágerek és a kornak megfelelő stílusban komponált zenei betétek teszik tökéletessé az illúziót. A másik a már a bevezetőben is említett parádés színészi játék: a kitűnően megírt karakterek megformálásában a színészek abszolút szabad kezet kaptak, s építő jellegű hozzáállásuk folyományaként végül mindegyikük igazán sajátjának érezhette a figuráját. Christian Bale ismét brutális fizikai változáson esett át elképesztő mértékű hízásával, Bradley Cooper a csigásan göndörödő fürtjeit és a komikus hajcsavarós jelenetét adta saját ötletként a karakteréhez, Amy Adams a női mosdóban Jennifer Lawrence-szel elcsattanó csókját, Lawrence és Bale a teljesen maguktól improvizált hálószobai nagyjelenetüket, Louis C. K. a befejezetlen lékhorgászos sztoriját és még sorolhatnám. Egyszerűen elképesztő hiteles egésszé áll össze még sztori nélkül is, tipikusan azzá a mozgóképpé, amit történet nélkül is szívesen nézne az ember. Való világ, retró kiadás!
Pedig történet is van, ami ráadásul a valóságból építkezik: a film fő karaktere, a Bale által kitűnően megformált Irving Rosenfeld afféle középkategóriás svindler, aki szeretőjével, a gyönyörű Sydney Prosser-rel kopasztják meg az arra érdemeseket. Amikor azonban a karrierista Richie DiMaso FBI-ügynök lefüleli őket, kénytelenek együttműködni vele: Rosenfeld nem mindennapi svindler képességeit kihasználva négy fehérgalléros bűnözőt kell a törvény karjaiba hajtaniuk, hogy megússzák a börtönbüntetést. Így születik meg az Abscam-módszer (rövidítés: Abdul Scam – Abdul-átverés), amikor egy fiktív közel-keleti sejkkel paliznak be magas beosztásban lévő személyeket, hogy kenőpénzt fogadjanak el. DiMaso azonban elveszti az önkontrollját, s mind nagyobb és nagyobb halra veti ki a hálóját. Amikor már a maffia is képbe kerül, Rosenfeld átveszi az irányítást, és a túlélésre játszva előkészíti minden eddiginél nagyobb átverését.
A sztori alapja valós, bár a neveket Russell végül megváltoztatta, mivel a karakterek jelleme nem fedi a valóságot. Irving Rosenfeld valójában Mel Weinberg alteregója, aki FBI-nyomásra valóban kitalálta az Abscam-et. A film befejezése már fikció kategória, Weinberg ugyanis a négy bűnöző lefülelése után felkérést kapott az FBI-tól, hogy folytassák a közös munkát ezúttal díjazás fejében: igen, az adófizetők dollárjaival a nyomozóhivatal bizony egy svindlert pénzelt, s ez csaknem olyan remek lezárása lett volna a filmnek, mint amit végül David O. Russell kitalált.
Nagyon tetszik az a tökéletes arányérzék, ami áthatja a filmet: Russell pontosan tudja, meddig húzhatja a néző idegeit a film elején Bale hajpepecselésével, hogy a következő jelenetben magas labdaként lecsaphassa Cooper Bale frizurája ellen elkövetett „merényletével” – egyszerre komikus és hihetetlenül feszült szcéna, imádtam ezekben az ellentétes érzésekben lubickolni.
Az Amerikai botrány, mint korábban már többször említettem, jeleskedik parádés alakításokban. Személy szerint Amy Adams teljesítményét emelném ki az amúgy sem mindennapi „mezőnyből”, ő volt az, aki a legnagyobb meglepetést okozta számomra. Nem kívánom leszólni Jennifer Lawrence alakítását (zeng is tőle a média), de Adams messze lekörözte, és nem csak azért, mert hangsúlyosabb szerepet kapott. Igazán állkoppantó, ahogy Adams adott jelenetben skálázni tud az érzelmeken, a magam részéről neki adnám az Oscart, megérdemelné (sajnos nem ő kapta meg – a szerk.).
Valahol azt olvastam, hogy nehezen követhető a film sztorija – nos, első alkalommal olykor én is elvesztettem a fonalat, de ezt az átütő színészi munka miatt érzi így az ember, mivel annyira a karakterábrázolás kerül a film középpontjába, hogy néha valóban elsikkad mögötte a történet. Maga Russell is azt nyilatkozta, hogy francba a cselekménnyel, neki karakterek kellenek. Dicséretes hozzáállás, mindenesetre a második megtekintés során jobban odafigyelve a cselekményszövésre egyáltalán nem volt nehéz követnem a történetet.
Az Amerikai botrány olyan svindlerfilm, amely nem egy, a végletekig kifacsart-kicsavart átverés minden fordulatát mutatja be felszínes karakterábrázolással, hanem inkább a figurákra koncentrálva nyújt teljesebb és egyedibb filmélményt a néző számára. Sokszor írtam már le ezen az oldalon, hogy „jó-jó a film, de hát az alakítások…”, mire válaszként gyakran születtek olyan hozzászólások, hogy „mit vársz, ez egy akcófilm / kalandfilm / vígjáték / stb.”. Nos, most végre “megszületett” az ellenpéldám! Igenis lehet ezt jobban csinálni! Lásd az Amerikai botrány esetében! Ja, amúgy a forgatókönyv eredeti munkacíme ez volt : American Bullshit!
Publikálva: filmtrailer.hu (2014. január 25)