35 évvel ezelőtt a még kezdő filmes Ridley Scott, miután a Nyolcadik utas a halál című filmjével új archetípust teremtett az emberiség kollektív tudatalattijában, a tudományos-fantasztikum felé fordulva megreformálta a zsánert. Igen ám, de a ma már kultfilmnek számító Szárnyas fejvadász anno éktelen nagyot hasalt – nemcsak a jegypénztáraknál, hanem a kritikusok körében is. A filmes gourmandok is csak évekkel később jöttek rá, hogy mi akadt meg a torkukon. Évek és több változat kellett hozzá, hogy az eredeti Szárnyas fejvadász végül elnyerje az őt megillető helyét a sci-fi filmek pantheonjában. Legutóbb Scott épp tíz éve nyúlt hozzá, amellyel elnyerte a film a végső formáját. Hamarosan mozikba kerül a Szárnyas fejvadász folytatása, így most elővettük a klasszikust, és megnéztük, mivel érdemelte ki a kultstátuszt.
Rétegről rétegre
Az eredeti film 2019-ben játszódik: az emberiség már kirajzott az űrbe, az útjukba eső bolygókat az emberre megszólalásig hasonlító, szintetikus lényekkel, androidokkal gyarmatosítva. Egy csapatnyi megszökik közülük, hogy visszatérjenek a Földre, ami számukra tilos. A Földön a különleges rendőri egységek, a fejvadászok feladata, hogy felkutassa a szökött androidokat, és bizonyítsa, hogy tényleg nem valódi emberek, majd likvidálja őket. Ezúttal Rick Deckard, a kiégett ex-fejvadász kapja a feladatot, hogy megtalálja őket. Nyomozása során nem várt helyről kap segítséget, aminek képében a szintetikus szerelem is rátalál. Ám ez a megbízatás mégiscsak másnak bizonyul, mint a többi: felnyitja Deckard szemét a valóságra.
A Szárnyas fejvadász többszörösen rétegzett mozi: a felszínen egy klasszikus bűnügyi film, a film noir modernizált változata, amelyben a kiégett exzsaru nyakig elmerül a város mocskában, jellemzően gyorsabban jár el az ökle és a fegyvere, mint a szája, és persze mindig megkapja a nőt. A felszín alatt egy klasszikus Frankenstein-sztori lapul: a teremtmény, aki visszatér teremtőjéhez, hogy még több életet kapjon, és föltegye az egyetemes emberi kérdéseket: miért vagyunk a világon, mi végre teremtettünk, mi a célja az életnek? A mélyben pedig még ennél is fajsúlyosabb réteg húzódik meg: az emberi identitás keresése.
Android a fellegvárban
A Szárnyas fejvadásznak köszönhetjük, hogy rátalált Hollywood – igaz, csak posztumusz – Philip K. Dick sci-fi író munkásságára: az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényéből készült a film, amelyet aztán számtalan egyéb könyv sikeres adaptációja követett, olyanok, mint Arnold Schwarzeneggerrel Az emlékmás vagy a Steven Spielberg rendezte Különvélemény.
A Szárnyas fejvadász alapötlete onnan származik, hogy Dick épp egy másik regényéhez gyűjtött anyagot a Kaliforniai Egyetemen, amikor a Gestapo dokumentumait böngészve rábukkant néhány SS-tiszt feljegyzésére. Megdöbbentette az együttérzés teljes hiánya, és az a hideg közömbösség, ami áradt a sorokból, ezért meggyőződésévé vált, hogy akik papírra vetették, ugyan embernek látszottak, de nem lehettek emberi lények. Nem véletlenül választották a szőke, kék szemű, atletikus felépítésű Rutger Hauert az androidok vezérének, Battynek a szerepére.
Érzek, tehát vagyok
„Egy tárgy nem tudja, hogy létezem” – mélázik el Deckard a regényben, arra utalva, hogy talán az androidok nem is vesznek tudomást mások létezéséről. Isidore, a regény másik szereplője pedig így fakad ki: „Másokkal kell lennem, hogy egyáltalán éljek” – és ezzel a két karakter be is határolja az androidlét korlátait. Dicknél a kulcs az empátia, amikor az ember elfogadja a másikat, és bele tud helyezkedni a másik helyzetébe.
Vagy mégsem?
