Látványos és impozáns lett az Igazság Ligája előzményfilmje, remek alapötlettel és előítéletes Batman-nel – vajon Zack Snyder, a „látnoki erejű” rendező miként ugrasztja egymásnak a bőregeret és Kripton fiát?
„Tell me, do you bleed? You will!”
Emlékeztek még az Ütközéspont (Changing Lanes, 2002) című filmre, amelyben Ben Affleck és Samuel L. Jackson útjai épp a legrosszabbkor keresztezik egymást? Véletlen és meglehetősen szerencsétlen találkozásuk mindkettőjük életét kisiklatja, és kimondatlan a másikat hibáztatják érte. Ösztönszintre visszalépve csak gyűlik bennük a harag, ami maga mögé utasítja a józan észt, és a két úriember – kivetkőzve önmagából – önpusztító spirálba bonyolódik egymással. Pedig csak le kellene ülniük egymással, mint Al Pacino és Robert de Niro a Szemtől szemben című filmben. Persze könnyű ezt mondani: bármerre nézünk, nem ez a jellemző tendencia, mintha ma már nem érné meg a fáradtságot a másik megértése. A DC Comics és a Warner Bros közös üdvöskéje, az új Batman-film?/Superman-film? denevérbőrbe és kriptonitba ágyazott, képregényes Ütközéspontként mintha pont erre keresné a megoldást.
A film főcíme – akárcsak jónéhány egyéb ismérve is – azt sugallja: egy Batman-mozival van dolgunk, és mintha hangsúlyosabban is lenne jelen a bőregér – a film csúcspontját megelőzően fordul csak a kocka! Az Álomháborút idéző főcím alatt végig azon járt az agyam, miközben az immár a rendező kézjegyévé váló belassításokkal a Wayne-szülők meggyilkolását bámultam premier plánban a vásznon, hogy a hátam közepére sem kívánok – különösen a Gotham televíziós sorozat után – egy Batman-reboot-ot: képtelen lennék ismét végigküzdeni magamat Bruce Wayne hányatott kékvérű gyerekkorán és denevérré eszmélésén. Szerencsére a film megkímél ettől, és megidézi Az Acélember látványosra – és anno meglehetősen súlytalanra – sikeredett fináléját, ezúttal a hétköznapi kisember szemszögéből. A nézőpontváltás szenzációs, a látvány magával ragadó, a magába roskadó felhőkarcoló füstködén át nyomokban felsejlik 9/11 árnyéka, a civilek közt elvesző, tehetetlen Bruce Wayne lelkében pedig felizzik a harag első szikrája Superman iránt. (A filmhez felesleges újranézni Az Acélembert, de aki még nem látta, az jobb, ha pótolja.)
Superman semmi mást nem akar, csak segíteni. Persze mindig elsőbbséget élvez szíve hölgye, Lois Lane, aki oknyomozó újságíróként vonzza a bajt, mint vasorrú bába a mágnesport. Clark Kent, a Daily Planet újságírója tollal a kézben folytat elszánt harcot az árnyékok közt megbúvó, olykor a törvényesség határain átlépő Batman ellen, aki szerinte félelmet csepegtet nemcsak a bűnözők, hanem az átlagpolgárok szívébe is. Superman erkölcsi mérlege egyszerűen működik: minden fekete vagy fehér. Középút nincs.
Az emberek félnek. Még ki sem heverték a sokkot, hogy értelmes lényként nincsenek egyedül a világegyetemben, s erre ez az idegen humanoid faj, amelynek egy képviselője eddig köztük bujkált, feldúlta világukat. Superman-re a nagy többség mégis felnéz, hisz – a mellkasán viselt szimbólumhoz híven – a reményt testesíti meg számukra. A döntéshozók azonban másképp látják ezt, s Supermant megidézik egy szenátusi meghallgatásra Metropolis feldúlása és egy túszmentő akció “járulékos veszteségei” miatt.
Hangulatfestésből Zack Snyder ötösre vizsgázik: sötét, rendkívül komor a film, a rendező jól kezeli a feszültséget, amelyhez klasszikus thriller elemeket vonultat föl. A hangulatot nagyszerűen megalapozza a kiégett, keserű és reményét vesztett Bruce Wayne, alias Batman karaktere, akit az előzetes várakozásokkal ellentétben remekül személyesít meg Ben Affleck: nem Michael Keaton-, és még csak nem is Christian Bale-klón, sikerül némi pluszt hozzáadnia a figurához, bár a playboy Bruce Wayne jobban áll neki, mint a maszkos igazságtevő. Hozzá képest Henry Cavill Superman-e halovány, mintha lelkiekben távol járna egy messzi-messzi Galaxisban. Kihagyott ziccer karakterének bűntudattal való elmélyítése.
Jesse Eisenberg Lex Luthora kezdetben megnyerő a maga őrülten laza, végtelenül harsány és lehengerlően sziporkázó módján, amelyből később csupán az őrültsége marad meg. A színész jókora ripacssággal tolja túl a figurát, akárcsak Zack Snyder Bruce Wayne álomjeleneteit, amelyek elvarratlanul, folytatásra várva lebegnek a szélben.
Gal Gadot Wonder Woman-je annyira izgalmas karakter, amennyire rejtélyes. Civilben Celina Kyle-ra emlékeztet. A két főhőstől végül majdnem ellopja a show-t. A produkció nemcsak az Igazság Ligája, hanem a 2017 nyarán bemutatkozó Wonder Woman szólófilm megalapozásaként is tekinthető. A film legjobb karaktere Alfréd, a komornyik, akit Jeremy Irons kelt zseniálisan életre: az eredeti figura kimért modorát cinizmusra cserélik, ami baromi jól áll neki – kár, hogy oly kevés vászonidővel bír.
A Batman Superman ellen sztorija több szálon fut: míg Superman menti a menthetőt, addig Batman egy bizonyos Fehér Portugál után kajtat (ne felejtsük el, hogy az első Batman-történetek detektív sztorik voltak), Lex Luthor pedig folyamatosan ármánykodik. Van még egy politikai vonulat is, Finch szenátorasszonyé Holly Hunter alakításában, aki Superman számonkérése mellett lobbizik. A szenátorasszony karakterével együtt ezt a történet szálat is jobban kidolgozhatták volna, mert mire igazán beindulna… hát, fogalmazzunk úgy, hogy füstbe megy!
A sztorivezetés az erős kezdés után egyenetlenné válik. Ami tetszik benne, hogy – szemben Az Acélemberrel – nagyobbrészt két lábbal a földön áll, realista megközelítéssel bír, s ezáltal hitelesnek érzi a néző. A film második felében azonban megjelennek az első repedések az ok-okozati viszonyrendszerben, sűrűsödnek a logikai hibák, a főhőseink motivációi semmissé lesznek, például Batman szembepisálja az elveit, amelyekért addig körömszakadtáig harcolt. A film második felében a két szuperhős kivetkőzik önmagából, saját erkölcsi normáikat lesöprik az asztalról – hasonlóan Christopher Nolan Sötét Lovagjához, amikor Joker kompromittálja Batmant, de ott nem képes a Denevér elvrendszerét megtörni, erkölcsi szabályait visszájára fordítani. Az új produkcióban ez minden további nélkül sikerül.
A film tetőpontján aztán elszabadulnak az indulatok, ahogy – sajnos – elszabadul a producerek láncairól Snyder maga is, és olyan öncélúan megalomán CGI-orgiát rittyent a vászonra, amitől Michael Bay a gyönyörűségtől könnybe lábadt szemmel jattolna le vele. A látvány azonban nem állkoppanásra, hanem mosolygásra készteti a nézőt, Álomháborús mellékízt hagyva a szájában. A film lezárása ezzel szemben mégis emel a nívón, a DC és a Warner meglépi a látszólag megléphetetlent, s ezért jár a kalapemelés!
Bár a Batman Superman ellen több sebből vérzik, mint a két főhőse együttvéve, én nem írnám le: tetszetős az alapkoncepció, jó a hangulati megközelítés, s ugyan ráférne egy kellően motivált, karizmatikus antagonista, nem beszélve a képregény adaptációhoz mérten szegényes számú akciószekvenciáról, popcorn mozinak – különösen a súlytalan Acélember után – megfelel, még ha közelébe sem ér Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiájának. Maradjon az csak meg etalonnak! Itt senki sem maradhat jó, s ez nem csupán morális értelemben igaz a produkcióra – a folytatás készülhetne új stábbal, a cserébe beleértve az írókat és a rendezőt is, bár erre kicsi az esély: az Igazság hajnalát a tervek szerint két részletben követi az Igazság Ligájának árnyékokat messze űző fénye, ahol ismét Snyder lesz a Fényhozó… csak “látnoki erejű” vizualitásától ments meg Uram minket!
Publikálva: filmtrailer.hu