Ez egy western. Na, nem az a fegyverrántós fajta, itt megszelídült már annyira a vadnyugat, hogy civilizálatlan sötétsége legfeljebb csak a fejekben él. Ahogy Bronco Harry mondaná, az igazi férfi lóra, és nem puskavégre termett. E történet főhőse, Phil egy végét járó korszak utolsó renitens képviselője. Amikor nem az volt a fontos, hogy ki vagy, hanem hogy mivé kell válnod, ha önmagad nem lehetsz. A kutya karmai közt adaptációja az Oscar-díjas Jane Campion diadalmas visszatérése egy évtized után a nagyjátékfilmek világához.
Adott egy testvérpár, Phil és George, az 1920-as évek közepén, akik a családi gazdaságukat igazgatják valahol Montanában. Nem büdös nekik a kétkezi munka, kiveszik belőle a részüket rendesen, együtt dolgozva a béreseikkel. Önmegtartóztató életet élnek, hatalmas házukban még mindig közös szobában alszanak, mint gyerekkorukban. De Phil és George jellem terén tűz és víz: míg utóbbi csöndes és zárkózott, addig testvére a domináns, aki nem rest hallatni a hangját. Phil az ész, a rideg racionalitás, aki a gyengeség látszatára is csíp és mar, ezzel szemben George a szív, aki testességét és lomhaságát gyöngéd érzelmekkel ellensúlyozza. Status quójuk felborulni látszik, amikor George egy asszonnyal állít haza. Phil könyörtelen pszichológiai hadviselésbe kezd újdonsült sógornője ellen. Nem számol azonban a nő puhánynak hitt fiával, akiben idővel mintha magára ismerne.
Thomas Savage A kutya karmai közt című regénye 1967-ben jelent meg. A rétegzett történetet az összetett figuráival egyetemben túláradó elbeszélőkedv fogja egybe. Egy-egy hosszúra nyúlt fejezetbe olykor egy egész élet vagy népcsoport premisszája belesűrűsödik, anélkül, hogy a sztori ritmusát megtörné.
Fő témája az elfojtás, ember és környezet egymásra hatása:
Phil karakterében a korszellem tükröződik, idealizált énképe azonban ellentmond önmagának. Valódi vágyainak megtagadása megmérgezi a lelkét, ami eltúlzott homofóbiában és hímsovinizmusban ölt testet. Milyen mély lehet az öngyűlölet pöcegödre? Az önmagunktól való eltávolodás feketeseggűvé degradál a szemünkben mindenki mást a környezetünkben. A nárcisztikus személyiségzavar alapja: mindig a másik a hibás. Savage egyben a kirekesztettségről is megkapó képet fest föl, irányuljon az az őslakosokra, a nőkre, a kívülállókra vagy akár a különcökre. Fölvirradt ugyan a huszadik század hajnala, de első sugarai inkább a keletet, semmint a „vad” nyugatot világítják be az amerikai kontinensen.
Az azonos című filmet Jane Campion adaptálta a Netflix számára, aki visszanyúlt a gyökereihez. A közel két évtizeddel ezelőtt forgatott Zongoraleckében egy néma asszony sodródott a civilizáció, és vele együtt a tizenkilencedik századi férfivilág peremére. Ahogy ott és akkor az Oscar-díjas író-rendezőnek sikerült zongorabillentyűnként felszínre hoznia a látszólag beletörődött főhősnő lelkében forrongó indulatokat,
éppúgy talál rá legújabb filmjében a maszkulinitás mélyére száműzött emberre.