A Sikoly sóvárgó nosztalgiával teszi föl nekünk a kérdést: „Van kedved játszani?” A pandémia közepén, amikor az idegei mindenkinek kifent kés élén táncolnak, a válasz adja magát: „hát hogy a viharba ne!” Ideje kiereszteni a gőzt! Meg egy kis vért!
25 évvel ezelőtt Sikoly hasított a mozitermek csendjébe, és Szellempofa éppúgy vágta be magát késével a popkultúrába, ahogy alig két évtizeddel azelőtt a Halloween-fétises Mike Myers. A kaszabolós horrorfilmek 90-es évekbeli reneszánszát aztán igyekeztek meglovagolni a filmstúdiók; futószalagon gyártották a tinihorrorokat, felütve nekünk a rémségek könyvét, és tudatva velünk, ki mit tett tavaly nyáron. Pedig a Sikoly sikere elsősorban nem a kreatív vérfakasztásban vagy az állkoppantó végkifejletben volt keresendő, hanem a már-már parodisztikus önreflexióban, amellyel tükröt tartott a zsánernek. És ki tehette ezt meg hitelesebben, mint Wes Craven író-rendező, aki többek közt előcitálta a rémálmainkból a pengeujjú Freddie Kruegert?
Egy új korszak atyjának pedig kijár, hogy a folytatásokból univerzumot építhessen. A Sikoly a milleniumra trilógiává érett, és persze a műfaj szabályaiból táplálkozó franchise képtelen volt ellentmondani önmagának: soha nem tudta megismételni az első rész sikerét, epizódról epizódra vesztett lendületéből a széria. Mégis maradt mindegyikben valami igazán craveni, ami három évtizeden át képes volt egyszerre önmaga maradni és megújulni. Közben persze kinőtte a campust, és beköltözött Hollywoodba, meg a moziba, majd hallgatva az idők szavára bevette az internetet. Minden évtized megkapta a maga Sikoly-filmjét, és úgy látszik, még Wes Craven 2015-ös halála sem elég indok, hogy ne borzolja a kedélyeket többé a moziban a Szellempofa elől menekülők sikolya.
Az új évtized Sikolya pedig az Aki bújt című, egyébként egészen szórakoztató horror-vígjáték rendeződuójától, Tyler Gillett-től és Matt Bettinelli-Olpintól hangzik föl, akik saját bevallásuk szerint is a craveni életmű nagy rajongói. Az ötödik epizód így pont az elevenükbe vág, hiszen egy óriási „fan fiction-ről” van szó, amely egyszerre folytatás, és a franchise újraindítása, miközben visszanyúl a gyökerekhez. A sorszámot elhagyó Sikoly pedig hellyel-közzel jól vizsgázik: föleleveníti a múltat, újra definiálja a szabályokat, bevonja – majd késélre hányja – a fiatalokat, legfeljebb a gyilkos kilétében elbizonytalanító, klasszikus fogócskázásból hiányzik valami.
25 évvel az eredeti woodsborói gyilkosságok után újra tiszteletét teszi a városban Szellempofa. A megtámadott tini azonban túléli a találkozást, és ez hazaszólítja a nővérét, Sam-et, aki annakidején egy családi konfliktus kapcsán viharos körülmények között lépett olajra. A bűntudattól hajtott lány bármire hajlandó, hogy megmentse cserbenhagyott hugicáját a gyilkostól. Többek közt szövetkezik Woodsboro nyugdíjba vonult seriffjével, Dewey-val. Mire a város utcáit beteríti a vér, Sidney és Gale Weathers is hazatér, hogy leszámoljanak a feltámadt múlttal.
Újra ikonikus szerepébe bújik Neve Campbell (Sidney), Courtney Cox (Gale) és David Arquette (Dewey). Az új etapban azonban már korántsem ők viszik a prímet – na jó, Dewey-t leszámítva! –, hanem a fiatalok. Mindjárt itt van Jenna Ortega, aki a meglepően épkézláb, és egyben klasszikus nyitójelenetben küzd a túlélésért. Ortegának árad a lényéből az a kihívó pimaszság, amely 1996-ban Sidney-ben is ott lobogott. Mégsem ő áll a történet középpontjában, hanem az In the Heights – New York peremén Vanessája, Melissa Barrera, aki súlyos titkoktól terhelten tér haza, hogy hugicáját megmentse. Barrera karaktere Ortegával egyetemben kap egy drámai szálat, amely újdonságnak hat a franchise-ban, azonban a továbbiakban nem igazán kezdenek vele semmit, pedig lenne benne ráció. Kár érte!
