A Ma Rainey: A blues nagyasszonya nemcsak Chadwick Boseman utolsó alakítása miatt nevezetes, hanem mert a blues műfaját filmnyelvi eszközként használja a társadalmi igazságtalanságok kifejezésére. Az érdem August Wilson íróé, akinek a Pulitzer-díjas Kerítések után ez a második színműve, amit nagyjátékfilmes formában adaptáltak.
Két fekete fiú rohan lélekszakadva a koromsötét erdőn át, mint akiket kergetnek. Csak az erdei élőlények neszezése, valamint a srácok lihegése és az aljnövényzetben való csörtetésük zaja hallatszik. Vajon ki elől menekülnek? Persze rossz az, ki rosszra gondol, és nem ez lesz az utolsó alkalom az elkövetkező másfél órában, amikor a filmesek, előítéleteinkre hagyatkozva, megvezetnek. Mert a kölykök csak Ma Rainey előadására sietnek, amelyről a világért sem késnének el. Rainey Délen a blues ünnepelt királynője, aki felfedezte és pártfogolta a népszerű énekesnőt, Bessie Smith-t. A fellépéseire százak zarándokolnak, és a sátra előtt bejutásra várva hosszú sor kígyózik (anno a zenészek vándortársulatként járták a vidéket). A 20-as években Rainey a rádiót is meghódította. 1927 forró nyarán is épp lemezfelvételre érkeznek bluesbandájával Chicagóba. Menedzsere és a stúdió vezetője – mindketten eredendően fehérek, mint a fal -, már tűkön ülve várják a mamát, hogy hangját adja az örökkévalóságnak.
Ambícióban és karizmában kiemelkedik a bandából a kürtös, Levee. Az önelégült fiatalember zenét szerez, és folyton áthangszereli Ma Rainey klasszikus számait. A blues nagyasszonyának farvízén evickélve igyekszik fogást találni a zeneiparon, és kitűnni a tehetségével. Társai tisztelik zenei talentumát, és talán pont ezért nézik el pimaszságát és tiszteletlenségét. Na meg esztelen könnyelműségét, aminek ékes példája, hogy utolsó fillérjeit elegáns lábbelire veri el.
Ma Rainey pöffeszkedő, önelégült asszonyként tűnik föl, aki sztárallűrjeivel mintha folyton a munkát szabotálná: hol az öltözőjének hűtését kifogásolja, hol a felvételt állítja le, mert nincs hideg üdítő bekészítve a számára. Felülbírálja a menedzsere és a stúdióvezető elképzeléseit, nem tűrve beleszólást a zenébe. Ez az ő asztala, amelynél rajta kívül senki másnak nincs helye. Ebbe az is belefér, hogy ha kell, dadogós unokaöccsével mondatja föl a szöveget a lemezre. Hetedjére is. Mert Rainey elsősorban művész, aki nagyon is tudja, hogy mit akar, és abba senki sem pofázhat bele. Még a zenehallgatók sem. Jó fél évszázaddal később a Metallica ugyanezzel akasztotta ki a rajongóit: ők elsősorban maguknak zenélnek, nyilatkozta valahol Lars Ulrich, az együttes dobosa és társalapítója, ha ez találkozik mások ízlésével, akkor szuper, ha nem, lehet mást hallgatni. Pofátlanul hangzik? Az egoizmus a valódi művész ismérve.
Két dudás nem fér meg egy csárdában. Ma és Levee egymásnak feszül, mégsem kettőjük párharca adja a film csúcspontját, hanem Levee tragédiája. Nagymonológjából iszonyatos gyermekkori trauma emlékképe bontakozik ki, amely akaratlanul is meghatározza ennek a tehetséges fiatalembernek az élethez való hozzáállását. Önteltsége és türelmetlensége lesz a veszte: egy nyári délután alatt mindent elveszít. Önmagában a tehetség nem elég a boldoguláshoz. Levee hiába küzd; küzdelmének gyönyörű allegóriája öltözőjük zárt ajtaja, amely a sikerhez vezető utat szimbolizálja. Amikor Levee erejét megfeszítve áttör rajta, csupán falakba ütközik. Nem marad más neki, mint a méregdrága cipője, amelyre Toledo, a zongorista pechjére véletlenül rálép. Levee-ben meg valami elpattan.
