Az Északi vizeken az emberi lélek legsötétebb bugyraiba kalauzol, és mi más vihetne mélyebbre, mint egy XIX. századbeli bálnászhajó. Ian McGuire kalandregénye bedob a mély vízbe: egyszerre telik meg tőle sós tengerízzel a száj és keseredik meg az emberi gyarlóságtól a nyál. Andrew Haigh író-rendező AMC+ streamingszolgáltatón látható adaptációjában ugyanezt tűzte ki célul. Hajóját a nyílt vízre, legénységét pedig pokolra küldte. Colin Farrell bűnben ég és vékony jégen táncol.
Andrew Haigh, aki előszeretettel ír felül 45 évnyi házasságot egy emlékkel (45 év) vagy ülteti fiataljait érzelmi hullámvasútra (Hétvége), menthetetlenül beleszeretett McGuire sokkoló naturalizmusába. Az olvasás során megtapasztalt zsigeri élményt szerette volna átültetni a képernyőre, és ezért nem volt rest elmenni egészen a Jeges-tengerig. A televíziós sorozat gyönyörű nagytotáljai, jégtáblákba veszett hősei nem számítógép renderelte trükkfelvételek, hanem valódiak. A BBC pénzt nem kímélve meg sem állt a stábbal a Spitzbergákig, ahol éppoly természetes a fagyos tengeri fürdő, mint az ablakon kíváncsian beszimatoló jegesmedve-orr; majd fantasztikus díszleteket épített itt nálunk Budapesten. A kulcsszó a hitelesség, amelyből a kaméleon Colin Farrell is kivette a részét: viktoriánus ökölvívók és dokkmunkások mintájára faragott magából igazi tengeri medvét.
Az ember már az 1850-es években a tengeri élővilág nyakára hágott.
„Amikor megnyílik a jég, behajóznak az öbölbe, de alig akad bálna. Ritkán látnak állatot, és a néhány alkalommal, amikor leeresztik a csónakokat, a bálnák gyorsan eltűnnek a jég alatt, és nincs fogás. Brownlee kezd arra gondolni, hogy Baxternek talán igaza van: talán tényleg túl sok bálnát megöltek már. Nehezen tudja elhinni, hogy a hatalmas, nyüzsgő óceán ilyen gyorsan kiürülhet, hogy ezek az irdatlan vadak ilyen kibaszott sebezhetőek…”
A bálnavadászat kihaló iparág, ahonnan óriási vagyonokat kell kimenteni a jövő virágzó gazdasági szektoraiba. Azok, akik mások kihasználásából gazdagodtak meg, törvénytelen módszerekkel könnyedén váltanak térfelet, szemben a munkásosztály tengerből megélő tagjaival, akiket benne hagynak a slamasztikában. A korabeli Angliában az empátia a kolonc szinonimája, a tőke meg az Istené: utóbbi igéje – „törődj a magad dolgával” – sárba rántja az egész társadalmat.
McGuire mocsokban dagonyázó világa rokon Donald Ray Pollock középkelet-amerikai sorstalanságával,
amelyet a Mindig az ördöggel című regényben festett papírra. Éppoly lehangoló és torz a maga megörökölt, sivár reménytelenségével, ahol a jóérzés nem több, mint kihasználandó luxuscikk, az ember meg embernek farkasa. Schopenhauer idézete – „A világ pokol, aminek az emberek a meggyötört lelkei, de ördögei is.” – önigazolás, sírfelirat az emberiség fejfáján.
Sötét titkoktól terhelten fut ki a nyílt vízre a bálnászhajó. Fedélzetén többek közt a hajóorvos Patrick Sumnerrel, az indiai lázadás leverésének veteránjával, valamint Henry Drax szigonyossal. A dokit megfeneklett élete és a háború borzalmai kísértik, melyek elől az ópiumos üveg alján keres menedéket.
Drax e sötét kor kitermelt pszichopatája: az empátia és az érzelmek teljes hiányával tettei csupán ösztönszülte válaszreakciók az élet érintéseire.
Kettőjük sorsa feloldhatatlanul összefonódik, és erkölcsiségük ellenpólusai közt sorakozik föl a hajó teljes legénysége. Ebben a férfivilágban mindenkinek megvannak a maga szennyes kis titkai, de Haigh-t nem a kérges felszín érdekli, hanem amiről hallgat a mély.
