Keserédes animációs mozi a Csodapark, ami, ha nem is annyira csilli-villi és mókás, de legalább van mondanivalója. Vajon ennyi elég a mennybemenetelhez?
A Csodapark a Paramount és a Nickelodeon “szerelemgyereke”, 100 millió dolláros költségvetéssel, amelyet majdnem elmosott a #metoo botrány: Dylan Brown, akinek ez lett volna az első direktori debütálása, “nem megfelelő magatartás” miatt repült a produkcióból, és még csak névre szóló kreditet sem kapott a filmben. Hát így születik egy szellemrendezős mozi. Természetesen nem lenne szabad egy produkciót sem egyetlen alkotója alapján megítélni – nem fair ez a többiekkel szemben -, de könnyen lehet, hogy a “fejetlenségből” fakadó káosz hagyta rajta a keze nyomát. Vagy az is lehet, hogy Brownnal együtt is ugyanolyan jellegtelen mozi lenne a Csodapark?
Nem ez lenne persze az első eset, hogy egy 100 milliós animációs produkció még a nullszaldóig sem képes elvergődni – a Walt Disney erről tudna mesélni, lásd: A kincses bolygó -, sőt, a Paramount-Nickelodeon együttműködésből is származott már hasasabb bukta – például amikor Shyamalan hazavágta Az utolsó léghajlítót, ami nem kevés Avatár-rajongónál (ez nem a Cameron, hanem a Nickelodeon-féle) verte ki a biztosítékot. Ráadásul a Csodapark még csak nem is rossz film: van mondanivalója, és az animáció is ott van a szeren, legfeljebb a karakterekkel bánik mostohán. Meg a térélménnyel.
June-nak a szívénél csak a fantáziája nagyobb. Édesanyja pedig nem rest alá adni a lovat… akarom mondani, a majmot, “akivel” a kislány egy csodálatos fantáziavilágot fest föl, de szó szerint. June egy fantasztikus vidámparkot lát bele az álom valóságba nyitott térszövetébe, és neki még 3D-s szemüvegre sincs hozzá szüksége. Csak mérhetetlen kreativitásra. És a kicsi lánynak a falak sem jelentenek akadályt, a környékbeli gyerekek legnagyobb örömére. June képzelete határtalannak bizonyul… és egyben mérhetetlenül törékenynek is.
Amikor édesanyja megbetegszik, June lelkében a kétség és a szorongás viharfelhői takarják el a napot. A kislány bezáródik, fantáziája sorvadásnak indul, ahogy a hétköznapok mindinkább felemésztik őt. A Csodapark, amelyet a képzeletében épített, segélykiáltást hallatva megpróbálja elérni őt. Lehet, hogy későnek bizonyul?
A Csodapark vidámság és boldogság helyett melankolikus hangulattal lep meg minket, amely helyenként jókorát csavarint a szívünkön. Az Agymanók jól kitaposott ösvényén haladva a fájdalomról és a szomorúságról regél, amely az élet részét képezi, de helyenként letér róla, és jól bevisz a susnyásba. Ha vidám és felhőtlen szórakozásra ülnétek be a gyerkőccel, ez nem a ti filmetek!
Ugyanakkor megmutatja nekünk, hogy a keserű valóságnak nem szabad letörnie az álmainkat, sőt, épp ellenkezőleg, csakis az álmainkkal felvértezve nézhetünk szembe a realitással. A faktum és a fátum közti határmezsgyének a neve: fantázia, amelyben annak láthatjuk magunkat, aminek csak akarjuk. Ne hagyjuk, hogy a bennünk lobogó kreativitás lángját a valóság lepisálja, mert az önbizalom, és az abból táplálkozó önmegvalósítás látja kárát. Anélkül csak árnyékaivá válnánk önmagunknak. Öntudat nélküli gépekké a gyárban. A csodát az álmainkban kell keresnünk. A csoda a lét motorja. A valódi, önbeteljesítő életé.
E magvas mondanivalónak a Csodaparkban azonban csak sava és borsa van. Teljes egészében June-ra fókuszál – ami nem baj -, így a köré fölfestett karakterek képtelenek elmélyülni. Pedig szeretni való állatoknak tűnnek: a hiperszomniás maci, az irányításmániás vaddisznó, a kétbalkezes süni és a civakodó hódok. Mogyoró, a majom bántóan kevés vászonidőt kap, pedig messze az egyik legérdekesebb karakter. Helyette dögivel kapunk a képünkbe a rém idegesítő csimpánz-zombikból (ezeket meg ki, minek és miért?!), amelyek még a felnőtt nézőre is ráhozzák a frászt.
Viszont legalább jobban azonosulhatunk June-nal, akinek tulajdonképpen bebarangoljuk a fantáziavilágát. Azért ha már vidámpark, rágyúrhattak volna még egy kicsit hangsúlyosabban a témára, és beletolhattak volna több poént. A Csodapark kellemetlen feszengést keltő helyzettel jobban el van látva, mint humorral. Pedig a feszültséget a nevetés oldja a legjobban.
Nem lövök le poént azzal, hogy a Csodapark végül happy enddel zárul, csak kár, hogy June önébresztő folyamata ilyen haloványra sikeredett. A tanulsága azonban fontos, így nem idő-, és pénzpocsékolás a rá szánt idő, de nem ajánlom feltétlenül a legkisebb korosztálynak. Inkább az iskolás korúaknak. Akik rá tudnak csodálkozni a cirkuszra. Akiket elvarázsol a vidámpark. Akiknek a mozi ablakot nyit a képzeletükre. És akik, nagyon remélem, még elhiszik, hogy a csoda bennük van.
Publikálva: filmtrailer.hu