Koporsóban ébredni – a rémálmaink netovábbja, még ha nem is vagyunk klausztrofóbiás alkatok. Ryan Reynolds ”új” filmjében valós időben követhetjük nyomon egy hétköznapi ember túlélésért folytatott küzdelmét. Vajon a helyében mi mit tennénk?
A spanyol filmesek a hangulatkeltés mesterei a filmiparban, és ezt bizonyítandó nem kell visszamennünk a ’70-’80-as évek alacsony költségvetésű kulthorrorjaihoz, a közelmúltban is találunk remek példákat: Alejandro Amenábar (Nyisd ki a szemed, Más világ, A belső tenger, Agora), Nacho Vigalondo (Időbűnök), Juan Antonio Bayona (Árvaház), Isidro Ortiz (Rettegés) Jaume Balagueró és Paco Plaza (REC 1-2), mindezt a teljesség igénye nélkül. Így amikor hírét vettem, hogy Ryan Reynolds-ot spanyol Rodrigo Cortés egy szerep kedvéért elföldeli, valami azt súgta, érdemes a projektet nyomon követni. Az utóbbi időben megtanultam odafigyelni a spanyol és a mexikói (Alejandro González Inárritu, Guillermo del Toro) filmesek munkáira.
A 127 óra után kíváncsi voltam, mi újjal tudnak előrukkolni a műfajban. Danny Boyle hosszas felvezetésétől eltérően itt rögtön „in medias rés” kezdünk. Nincs kecmec, rögtön a koporsóban térünk magunkhoz Paullal, a főhősünkkel együtt, aki nem szakáccsá lefokozott elitkommandós, de még csak nem is különlegesen kiképzett vietnámi veterán, hanem egy szimpla teherautó sofőr Irakban. A teljes sötétségben Zippo öngyújtó lángja gyúl, és ezzel elkezdődik Paul másfél órás pokoljárása. A film teljes egészében a koporsóban játszódik, egy pillanatra sem lélegezhetünk föl, nem láthatjuk a napfényt vagy a csillagokat, nem tágul ki a tér körülöttünk, maradnak a deszkalapok, amelyek percről percre egyre jobban összenyomják főhősünk pszichéjét. Még flashback-ek sem mentenek meg bennünket a klausztrofóbiás érzéstől, ugyanis ilyenek nincsenek a filmben: nem arról szól, hogy emlékek vagy épp hallucinációk képében ismerjük meg a központi figura múltját és jelenét, gondolatait és belső világát. Mondhatni, a sztori gyakorlatias vonalon halad, a jelenben: azt követhetjük nyomon, hogy Paul mit tesz meg azért, hogy kikerüljön szorult helyzetéből. S a válasz: bármit. Mert hát ilyenkor pont olyanok vagyunk, mint minden más élőlény: ha sarokba szorítanak, az ösztönök veszik át a hatalmat, és az egyetlen cél a túlélés (ami pont az ellentéte a Fűrész-filmek fő mozgatórugójának, miszerint ha az embernek saját maga ellen kell fordulnia, akkor a legtöbbször bizony alul marad).
Paul egyetlen mentsvára a mobiltelefon, amit furcsa mód pont azok hagytak a koporsóban, akik bezárták oda. Ahogy Paul telefonon próbál segítséget kérni, kafkai helyzeteken kell keresztülvergődnie: fogcsikorgatóan együttérző vigyorral a képemen figyeltem, ahogy próbál átevickélni a sok bürokratikus szarságon, miközben meglepődve konstatáltam, hogy ezek szerint a túlzott bürokratizmus nemcsak nálunk probléma (igaz, az Asterix tizenkét próbájában is a bürokraták tudtak csak majdnem kifogni derék gallunkon). Amikor a zárt koporsóban tompán fölhangzik a hívás átkapcsolásakor hallható zene, csaknem hisztérikus nevetésben törtem ki: nem rajta, hanem magunkon nevettem kínomban, annyira abszurdnaktűnt. Lám, itt vagyunk a XXI. században, a nagy információs forradalom után, a mobiltelefon révén már mindenki elérhető, és tessék, mégis a hálózat csapdájában vagyunk, az üzenetrögzítők, az automatikus hívásátirányító, és -kezelő rendszerek, valamint kínosan precíz szabályok alapján felépített társadalmunk bürokratikus imamalmai őrölnek és darálnak be minket, s amikor minden mindennel összeér, ott vagyunk, ahol a part szakad. Hát idáig zötykölődtünk el a kapitalizmus szekerén, és itt kell rádöbbennünk: teljesen magunkra maradtunk, csak magunkra számíthatunk. Szép új világ! Építsük csak légváraink mobiladó tornyait minél magasabbra… innen igazán szép pofára esni!
Remek alapötlet, jól sikerült kivitelezés jellemzi a filmet, az operatőri munkát (szép volt, Grau!) csak dicsérni tudom. A forgatókönyv is jól sikerült. Sokan panaszkodnak, hogy sok az üresjárat a filmben, én nem osztom ezt: real-time követhetjük nyomon Paul koporsóban töltött másfél óráját, így nem pöröghet egyfolytában 100%-on a sztori. Egy percig sem unatkoztam rajta.
Sokan úgy vélik, hogy Ryan Reynolds most bizonyított, hogy remek színész, hiszen egyedül ő látható a vásznon másfél órában, és az egyik legnehezebb színészi feladat, amikor játékával folyamatosan fönn kell tartania a néző érdeklődését. Ez sikerül is neki, bár ettől még nem emelkedett egy szintre Al Pacino-val.
Az Élve eltemetve megosztó produkció lett: míg a filmes szakma elismerően nyilatkozik Cortés és Reynolds teljesítményéről, addig a közönség soraiban nagy a szóródás. Kell egy kis idő, amíg a film rátalál a maga közönségére, addig is élvezzük Ryan Reynolds feltámadását.
Publikálva: filmtrailer.hu